Július 30-án (Kísértetórán címmel) pamfletet, majd augusztus 2-án (A kvórum visszavág címmel) hosszabb jegyzetet írtam, többek között arról, hogy mennyire igazságtalan az eredetileg megadott névjegyzék, a „permanens lista" alapján számítani a kvórumot.

A teljes zűrzavarban azóta újabb adatok, újabb információk kerültek napvilágra. (Az Európai Unió, illetve az Európai Bizottság beavatkozása után megtörtént a hasonlóan részrehajló amerikai intervenció is.) Következtetésként azt lehetne röviden mondani, hogy újabb paradoxonnal gazdagodtunk: Románia lakossága egyre fogy, ezzel szemben a szavazóképes polgárok száma egyre nő. És még eggyel: a megválasztott államelnököt mintha mindenki visszavárná, kivéve a román népet.

I. Néhány órával az Alkotmánybíróság döntése előtt, kezdjük (illetve hát folytassuk) ezzel: az adatok értelmezésével.

Számol az egész ország. Az 1992-es alkotmányra nagyjából 8,5 millióan szavaztak, ez volt a legtöbb egy alkalommal leadott szavazat Romániában, bármilyen tárgyban. Az ország lakossága akkor 22 millió volt, a kvórumot meghatározó állandó szavazó 16 millió, tehát maga a kvórum 8 millió.

Most, 2012. július 29-én az államelnök leváltásáról szóló referendumon 8,5 millió személy szavazott (ez alig néhány ezerrel kevesebb, mint az említett, 1992-es csúcs.) Az ország lakossága – az Országos Statisztikai Hivatal friss hivatalos adata szerint – 19 millió. Teljes képtelenség, hogy a szavazóképes polgárok valós száma 18,3 millió lenne (ahogyan az először megjelent, és ahogy lényegében maradt).

A reális érték 15 körül lehet (ahogyan azt látnokian megírtam, a romániai magyar sajtóban egészen biztosan elsőként). És ha 22 millióból 8,5 millió szavazat sok volt 1992-ben, akkor a most 19 millióból a 8,5 millió még több.

A nagy kérdés az, hogy a kvórumot felezéssel meghatározó névjegyzékbe bele kell-e venni a külföldön letelepedett, ott dolgozó és adót fizető, lakhatással rendelkező román állampolgárokat. Ezen folyik az ádáz vita. Egyesek a törvényre hivatkozva azt mondják, hogy igen. Mások, szintén a törvényre hivatkozva, azt mondják, hogy nem. Akik azt mondják, hogy igen, többek között azzal érvelnek, hogy a külföldi románok is szavazati joggal rendelkeznek, tehát a listákon a helyük.

Akik azt mondják, hogy nem, arra figyelmeztetnek, hogy a külföldiek a szavazásokon, külföldön, rendszerint két-öt százalékos jelenlétet produkálnak, s legalábbis nem fair dolog a kilencvenöt százalékkal megterhelni a kvórumot.

És van még egy-két baj. A kvórum nem csak úgy vág vissza, ahogy három héttel ezelőtt írtam.

Mert mi a fontos? A jog és a törvények lényege, gyanítom, valami olyasmi, hogy szabályozzák a társadalomban a magatartásokat, életviszonyokat, politikai viszonyokat stb., biztonságos keretet adva életünknek. Kezdetben az államelnök leváltásáról szóló népszavazás érvényessé válásához az Alkotmánybíróság által megszabott (és José stb. Barroso európai „miniszterelnök" által kötelezővé tett) kvórumról sokan felháborodva jelentettük ki, hogy többszörösen aggályos, Európában nem használatos, még a Velencei Bizottság is ellenzi (igaz, Románia esetében nem ragaszkodott ahhoz, amit korábban mindenkinek aranyszabályként ajánlott), magyarán: nyilvánvalóan azzal az előzetes szándékkal tételezték, hogy lehetetlenné tegye az államelnök leváltását.

Bizonyos európai és amerikai üzleti-gazdasági érdekek (energiaforrások, verespataki arany...) a kezüket dörzsölték, Pontáék esélye nem minimálisnak, hanem infinitezimálisnak tűnt. Ám a Szociálliberális Unió – de főleg a megválasztott államelnökkel szembeni gyűlölet, amelynek egyértelmű és erélyes kinyilvánítása már januárban megkezdődött – urnákhoz vitte a már említett horribilis számú szavazót.

És akkor ismételjük meg, erősen hangsúlyozandó: kvórumtól és vitáktól függetlenül a legfontosabb, valóban történelmi jelentőségű, maradandó esemény az, hogy 8,5 millió ember – a népszavazás antidemokratikus bojkottja ellenére! – elment szavazni, és hogy eddig Romániában sohasem látott számú állampolgár: 7,4 millió egyértelműen kimondta akaratát, félreérthetetlen válaszát egy pontos kérdésre, IGEN-t mondott az államelnök menesztésére.

A 7,4 millió szavazat jóval több, mint az 5,2 millió, amely az államelnököt (megjegyzem: egy mindenféle kvórum nélkül megtartott választáson) tisztségbe juttatta. Mindezt lehet holmi bürokrácia és számháború nyomán figyelmen kívül hagyni – csak akkor az már nem demokrácia! S ha a Nyugat ilyen otrombán feláldozza a demokráciát érdekeinek oltárán, akkor nem csak a szóbanforgó érdekeit veszítheti el.

De vissza a kvórumhoz! Legyünk rugalmasak, ismerjük el a jogosságát egy olyan referendum esetén, amely az államelnök leváltásáról szól: végül is a jelenléti küszöb teszi reprezentatívvá a népakarat megnyilvánulását, a narancsosok didaktikus példája szerint nem lehet az, hogy egy ilyen fontos közjogi méltóságot leváltson ötvenegy ember, ha elmegy szavazni száz. Legyen érdemi a döntés, s hogy az legyen, menjenek el minél többen szavazni! Dixit!

És miután kimondatott, az államelnök és hívei arra biztatták az állampolgárokat, hogy ne menjenek el szavazni! Vagyis legyen kötelező a kvórum, de az emberek ne szavazzanak (ne éljenek alapvető demokratikus jogukkal ugyebár). Na, az ilyesmire mondják nálunkfelé, hogy gané dolog. Amellett – legalább három törvény: az alkotmány szelleme, a referendumtörvénynek és a politikai pártok törvényének a betűje és a szelleme szerint – büntetést vonna maga után, ami, reméljük, meg is történik.

Holt lelkek. A fenti utolsó mondat természetesen vicc volt – az ügyészek és az antikorrupciós hadosztályok nem azokat hajkurásszák, akik nem szavaztak, hanem azokat, akik szavaztak. A kollektivizáláskor voltak utoljára ilyen kiszállások, hiába, alá kell valahogy támasztani az amerikai küldött megelőlegezett véleményét, miszerint „hihető", hogy masszív csalások történtek.

Pedig minden szavazóhelyen ott voltak a PDL képviselői, nem találtak jelenteni valót; a mintegy ötszáz – a hasonló alkalmakhoz képest elenyészően kevés! – feljelentés egy része pedig éppen hogy olyan pédélések ellen született, akik megakadályozták az embereket a szavazásban.

Kapitális csalás azonban csakugyan történt, és ennek felelevenítéséhez a mostani népszavazás boncolgatása kiváló alkalmat nyújtott. Arról van szó, hogy 2009-ben a győztes nyilvánvaló csalással nyerte el az állam legmagasabb tisztségét.

Csalással lett államelnök – már emiatt is régen ki kellett volna rúgni, ahogy egy valamirevaló kaszinóból is páros lábbal rúgják ki azt, aki cinkelt kártyákkal játszik. Az akkori vesztes most érdekes dologra hívta fel a figyelmet: amit mi akkor és azóta a csalás lényegének tekintettünk, a külföldi szavazatok megbugázása (Párizs, Baconschi, nagykövetből jutalmul külügyminiszter) csak a „finombeállítás" volt: voltaképpen az itthoni „holt lelkekkel" – a névjegyzékekben tartalékban tartott, valójában nem létező vagy nem szavazóképes polgárokkal – való manipuláció biztosította a tömeges pró szavazatokat. (Más kérdés, hogy a szélhámos itthon még így is kikapott, de nem annyira, mint a valóságban.)

Így folyik az üzérkedés a „holt lelkekkel", használják fel választási pornográf élőhús-kereskedelemben a mit sem sejtő embereket (s azokat is, akik távolmaradnak), egy kolosszélis valósághamisító manipuláció keretében!

Tudvalevő az is, hogy a helyi önkormányzatok (központi és európai támogatások, tanácsosi helyek száma, egyéb előnyök okán), a honi és az európai parlament (képviselői helyek száma) és még sok mindenki érdekelt a holt lelkek fenntartásában a statisztikákban. De vajon ez tetszik, tetszhet Európának? Nem „görögös" ez egy kicsit? Mindegy.

Ami az ügyészeket illeti, akik most – azért már nem gumicsizmában – a déli országrész településein hajtóvadászatot szerveznek szavazókra, vajon vizsgálatot indítanak azok ellen is, akik „bármilyen formában", ahogy a törvény mondja, akadályozták a szavazójog gyakorlását? Abból kiindulva, hogy a 2009-es elnökválasztás utáni tizenkétezer feljelentés, jelzés, bizonyíték közül még egyet sem vettek elő, nem reméljük.

No de zárjuk ezt a részt is tréfásan. (Ahogy Esterházy Péternél olvashatjuk: „- Hogy vannak, hogy vannak? – kérdezte tréfásan Rákosi elvtárs a parasztokat. – Jól vagyunk, jól vagyunk – válaszolták szintén tréfásan a parasztok.") Tudják, hány ügyészt nevezett ki az államelnök 2005 és 2012 között? Számoljanak: 143 + 137 + 97 + 165 + 145 + 170 + 137 + 95. A vádhatóság tettrekész!

(A fentiek íródtak hétfő estétől kedd délig.)

II. Kedden, 2012. augusztus 21-ikén az Alkotmánybíróság meghozta történelmi döntését: az államelnök leváltására meghirdetett népszavazás érvénytelen, minthogy nem teljesült a kvórum. A megválasztott államelnök visszatérhet a Cotroceni palotába.

Fel sem szabad tételezni, hogy a talárosok nyomás hatására, elfogultan döntöttek így! Ugyan! Talpig becsületes, kiválóan képzett, tévedhetetlen emberek ők, arról nem is beszélve, hogy milyen körültekintőek. Nyilván joguk van arra is, hogy a parlament helyett törvénykezzenek. Ebben a rendszerben joguk van.

A körülmények és az indoklás ismerete hiányában részletes értékelésbe bocsátkozni lehetetlen, időnk és tehetségünk sincs rá. Mutatkoznak nyilvánvaló ellentmondások az alkotmánybírósági döntés és a referendumtörvény, valamint az Ab saját rendelkezései között, de erről kár most filozofálni.

Van ok az aggodalomra. A politika az utóbbi időben villongásokat jelent, szurkolótáborok kibékíthetetlen harcát, amelynek az ellenség végső megsemmisítéséig kell tartania, hasonlóan a pankrációhoz. És ahogyan a győzelemből, úgy a bosszúból is ki akarja majd venni a részét a politikus, a hivatalnok, az ügyész, az újságíró. Vae victis!

Persze mindennek van határa. Az Alkotmánybíróság sutba dobta ugyan 8,5 millió ember szavazatát, akaratát, de 8,5 millió embert még a megsebzett államelnöknek, elmezavaros komisszárnőjének és népes klikkjének sem sikerülhet börtönbe juttatnia. Igaz, annak, akit mégis sikerül, nem vigasz, hogy a többség megússza.
Legközelebb, a parlamenti választásokkor ez a többség ismét feltámadhat. Sőt, megmutatkozhat addig is, akár tüntetések formájában – ha törvényesen történik, gondosan ügyelve a provokációk elhárítására.

Mindenesetre a ceauşescui vétetésű, erőszervezetekre (ügyészség, titkosszolgálatok) alapozó rendőrállami hajlamoknak Romániában szemmel láthatóan nem áldozott le. Az instabilitás nem ért véget, az államelnök szervileg alkalmatlan bármire, ami nem konfliktust, a saját akaratának a másik félre való ráerőltetését jelenti. Érdekes, veszélyes időszak következik.

Személyes befejezés. Talán túlságosan is személyes, elnézést kérek...
Nagyon nehéz körülmények között, nagy szegénységben nőttem fel (és úgy látszik, egy kis iparkodással sikerül ugyanúgy befejeznem jelentéktelen földi pályafutásomat.) Ezt azért említem, mert abban a nagyon szegény, megfosztottságokkal terhes környezetben sem láttam soha azt, hogy valaki a legkisebb dolgot is a lelkiismerete, a meggyőződése ellen tegye. Hogy érdekből elnézzen galádságot.

Hogy csalással, lopással jusson bármihez, meg nem érdemelt előnyökhöz. Vagy akár hogy hízelegjen annak, akit megvet. Tudom, hogy ez nem tipikus, hiszen a nyomor, a tudatlanság, a kényszer könnyen megalkuvóvá teszi az embert. Úgy látszik, nekem szerencsém volt, és nem szeretném eltékozolni.

Most élek ezzel a szerencsémmmel. Kijelentem, hogy mélységesen megvetem azt az embert, aki csalással lett az állam elnöke, és ebben a minőségében eltűrte, hogy a parlamentben a mamelukjai az egész világ szeme előtt szavazatokat lopjanak; aki engem, az újságírót a nemzetbiztonságra veszélyes tényezőnek nyilvánít; aki büdöscigányozik; aki magyar minisztereinket üldözteti; aki Verespatakon be akarja indíttatni az arany kitermelését, veszélyeztetve Magyarország környezeti épségét; aki gyáván bojkottálja a saját demokratikus megmérettetését; aki a német kollégájának azt hazudja, hogy a leváltási népszavazásról a román alkotmány nem rendelkezik. Satöbbi.

Mindazokról a veszélyes dolgokról, amelyek a korrupcióját és a titkosszolgálatok saját politikai céljaira való felhasználását illetik, nem is beszélve.

Én ezekkel nem tudok megbékélni. És azokkal sem tudok megbékélni, akik az államelnököt viselt dolgainak tudatában elfogadják, netán tisztelik vagy akár szeretik. Tegyék, vigyék, süssék meg. De engem hagyjanak békén.