Láttam a Magyar Fájdalmat. Illetve annak szobrát.

Nem, nem valamiféle álom, vagy marihuánás cigaretta ihlette állapot hozta a fenti mondatot. Tényleg láttam. Méghozzá egy vándorkiállítás keretében, amely Székesfehérvárról indul és több vidéki várost érint majd, miközben áttekinti a Horthy-korszak kultúrpolitikáját.

Az alig leplezetten nosztalgikus tárlat egyik látványossága a Magyar Fájdalom szobra. A teljes alakú, ám annál meztelenebb hölgy a trianoni szerződés által elvesztett gyermekei sorsát sirató Magyarország fájdalmát jelképezi, tájékoztat a felirat. Kissé pikáns, hogy a szűz magyar fájdalmat egy francia szobrász álmodta hűs anyagba (Émile Guillaume), vagyis egy olyan nemzet fia, amely a magyar legendárium szerint leginkább felelős eme érzetért. Az alkotás Magyarország barátja, Viscount Rothermere révén jutott el Pestre, ahol ’32-ben avatták fel.

Szóval nézem a műanyag plexin körbe-körbe forgó szobor képét, amely a Nagy-Magyarország hamutartó és szódavizes palack fölött kelleti magát, és próbálok higgadt maradni. Merthogy semmit sem látok bele abból a keserűségből, dühből, közönyből, iróniából, gyűlöletből és kényszerűségből, amit erdélyiként átéltem Trianon kapcsán. Nem látom a hétfőket és a vasárnapokat, a magányos vagy társas délutánokat. Pedig elvileg az életemről beszélne ez a frivol idegen. Mert nekem ez a romantikusan, önnön tarkóját fogdosó pucér nő bizony semmit sem mond. Hacsak azt nem, hogy talán én magam is romantikus hős lennék, aki át- és megélte Trianon hétköznapi következményeit. Hajamat csapdossa a havasi szél, izmaim feszülnek a megmaradás görcsétől, szívem háromszorossá nőtt az anyaország iránt érzett aggodalomban és nem szűnő szeretetben. Nem, én nem vagyok ilyen hős, sőt, semmilyen hős sem vagyok, nem vagyok, mert nem lehetek a pucér nő pucér társa.

Bár ha jobban belegondolok, a meztelenség talán mégis stimmelne. Mert ha az ember le tudna dobni magáról minden ideológiát (nem tud), a Nem! Nem! Sohát! éppúgy, mint a vállvonogató közömbösséget, vagyis ha gyarló emberként tekintene magára, aki éppúgy a boldogságot üldözi hol jobb, hol rosszabb esélyekkel, mint jobb helyeken született társai, akkor talán eljut addig, hogy úgy éljen, mintha otthon lenne. Ha nem traumaként, hanem egyszerű helyzetként éli meg. Akkor be tud rendezkedni ebben a „minthá”ban. Bevackolja magát.

Most persze Pesten élek, ahol ez a testközelből soha meg nem élt fájdalom egész másként hat. Kicsit cirkuszi, kicsit pántlikás. Egy pesti, legyen bármennyire is empatikus és történelmileg edzett lélek, nem élt románok között, a „kisebbségi” még sosem törte fel a fülét, nem vesztett és nem nyert szavakat, nem tud a murokról és a párbrízról, így aztán ő jobban látja a fájdalmat. Főként, ahol nincs. Vagy ahová a bölcs pszichológusok mondanák: ahová kivetít.

És azt is érzem, hogy addig nem tudunk majd higgadt mondatokban beszélni erről, amíg ez a pucér csöcsű nő közénk áll. Mert addig ő különféle lázaktól hevített szemlélődő lesz, én meg a színpadra felrángatott hős, miközben már mindketten egy századdal arrébb élünk. Elvileg. Mert valahogy az történt, amit Márai is megírt a nemrég megjelent, Hallgatni akartam című önvallomásában, hogy a „nemzet fájdalmának nemes panaszai elvegyültek az üzletiesen tányérozó revíziós karének hazafiaskodó és hencegő magyarkodásával”.

De ennél egy fokkal még érdekesebb a szobor története. A hatalomváltás után, ’48-ban a Palatinus strand elé került, immár semlegesített jelentéssel és címmel: Napfürdőző. ’67-ben egy raktárban kötött ki, hogy végül 2000-ben Debrecenben Trianoni emlékműként szülessen újjá. Vagyis megint itt van közöttünk ez a napfényben fürdő nőies fájdalom, mert lassan egymásra rakódik benne a raktár sötétsége a strandolás örömével, a trauma a tehetetlenséggel és a politikai hazardírozással.

Lassan tehát az elmúlt nyolcan évet hordozza habkönnyű vállán ez az egyre meztelenebb nő, és maga sem tudja, hogy milyen letehetetlen terhet cipel. Már rég nem érti, hogy mit mondanak körülötte, mire használják fel. Áll kissé bután, ahogy én is bután állok előtte. Jól megszívtuk, mondanám neki, ha tegezni lehetne egy meztelen nőt. És ha már végképp kifogytam volna a választékos szavakból.