A magyar–román hajnalán vagy mijén arra gondoltam, hagyjuk a szokásos tippeléseket, ki rúgja, hova rúgja, hányszor rúgja, ki hányszor rúg be, mielőtt nagy nemzeti buzgásában elküldi a másikat az anyjába. Legyen ezúttal más az előjáték (nem jó, ha mindig ugyanolyan), s tegyük fel a kérdést, ugyan miért lettek a magyar játékvezetők olyan nagyon híresek (joggal, sietek hozzátenni), pontosabban: ugyan miért ők lettek híresek, ugyan miért őket ismeri a világ, és nem egyik vagy másik magyar játékost vagy az egész magyar labdarúgást? Puhl Sándor, Kassai Viktor – az ő karizmájukat, tartásukat, ellentmondást-nem-tűrő arckifejezésüket mindenki fel tudja idézni. Senki nem fintorog, ha azt hallja, „magyar játékvezetők”, úgy értem, ha fintorog is, nem olyan értelemben, hogy „ugyan már, kik ezek, csak te hallottál róluk”. Szóval, miért? Van-e ennek valami kocaszociopszichológiai magyarázata?

Induljunk ki abból, mit csinál a játékvezető? Hát először is: kívül van. Figyel, felmér, észrevesz és dönt, de akármit is tesz: kívül van. A belül a játék, az a forró, szenvedélyes, látványos és többféleképpen nem magyarázható. Aki leadta, leadta, aki beadta, beadta, aki kicselezte, kicselezte, aki lefutotta, lefutotta, aki berúgta, berúgta. „A spanyol történelem részévé váltam”, mondta Fernando Torres egy tévéinterjúban, nem szerényen, de még mindig meglepődve. Elgyötörte a labdát Lahmtól, ellőtte Lehmann mellett, góóóól! Ki törődik azzal, ki volt a bíró?!

Másodszor: a bírót lehet dicsérni, lehet szidni. De a dicséretek hőfoka meg sem közelíti a szidások, mit beszélek?!, gyalázkodások, káromkodások, átkozódások izzását. Nem tudom, ki mindenki dicsérte Kassait a tavalyi EB előtt, de az angol–ukrán  után már nem kellett megkérdeznem, ki hogyan viszonyul hozzá. Nem adott meg egy érvényes gólt, és ő volt a legismertebb a négy bíró közül – ez éppen elégnek tűnt ahhoz, hogy mindenki őt utálja.

Harmadszor: játékvezetőnek lenni nagy esély ebben a képes világban. A mi magyarjaink közötti generációs különbség itt is nyilvánvaló: Puhl keménykezűségéhez nem férhetett kétség, Kassainál azonban már a jókép is belezavar a benyomásba.

Megpróbáltunk a játékvezető lényéből néhány univerzális következtetést levonni annak érdekében, hogy összefüggéseket találjunk az e szakmát űző egyének és a nemzet között, melyből származnak. Mire jutottunk?

Egy magyar kibic, szidva van, és tapsra vágyik. Inkább ne legyen egyetlen magyar kulturális főváros sem a világon, s akkor elmondhatom, milyen szörnyű hely is ez a Magyarország. Inkább vállalom a kudarcot, ahhoz szokva vagyok. Egész Európa engem szid, de meg se rezdülök, hiszen ez létem lényege. Ha szidnak, szinte úgy érzem magam, mintha dicsérnének, mert a fontos az, hogy a középpontban legyek.

Érdekes diagnózis mindenesetre – ki-ki maga döntse el, mennyire érvényes. Még csak annyit, hogy az Aranycsapat fénykora 1950 és 1954 közé esett, aztán jött 1956…