Alig több, mint e gy hónap leforgása alatt Traian Băsescu államfő és Victor Ponta is levizitelt Moldova Köztársaságban. Az államfői látogatás volt – természetesen – a visszhangosabb, miután az ország elnöke kilátásba helyezte, hogy megszerzi a moldvai állampolgárságot is. Hogy mi szüksége lenne rá, azt nem tudom, mert ugyancsak ő azt nyilatkozta, hogy a két ország egyesülésére – az Európai Unió keretei között – hamarabb sor fog kerülni, mint gondolnánk. Az államfő értelmezésében az egyesülés egyetlen feltétele az, hogy a moldovai lakosság kérje azt.

Az elnök stratégiai értékű megnyilatkozásával összhangban – ám annál, ha lehet, még egyértelműbben – beszélt az egyesülés megvalósíthatóságáról az egyik román napilapnak adott interjújában Stoica Cristinel Popa politológus, több külföldi egyetem ösztöndíjasa, aki a hazai közönség számára majdhogynem ismeretlen. A szakértő szerint Románia és Moldova Köztársaság egyesülésének a német modellt követve kellene megtörténnie, szerinte meg is fog történni, s ezt az ő generációja hajtja majd végre (az atyafit a fényképe alapján, olyan harmincasnak nézem, ami azt jelentheti, hogy az elkövetkezendő húsz-harminc évben valósulna meg az unió – ez egybecseng azzal, amit ugyancsak Traian Băsescu mondott három évvel ezelőtt, miszerint huszonöt év alatt egyesül a két ország (bár nem tudjuk, hogy ez sokkal hamarabb van-e annál, mint amennyinek gondoljuk). Popa fontosnak tartotta hangsúlyozni, hogy Románia az egyesülés után is nemzetállam marad.

Az első észrevételem Románia és Moldova egyesülésének megvalósíthatóságára vonatkozik, illetve arra, hogy az NSZK és az NDK egyesülésének modellje követhető-e Románia és Moldova vonatkozásában. E tekintetben sokkal szkeptikusabb vagyok, mint hivatkozott forrásaim. Mindenekelőtt azért, mert – bár a második világháborút követően kialakult határok megváltoztathatóságára több példa is volt Európában (Németországon kívül gondoljunk csak Csehszlovákia vagy a volt Jugoszlávia esetére) – Moldova Köztársaságot Oroszország a saját befolyási övezetének tekinti. Mint ismeretes, 1991-ben – amidőn a Szovjetunió épp szétesett, és Moszkva a jelenleginél gyöngébb volt – már történt egy kísérlet Moldova Romániával való egyesítésére, ami polgárháborúhoz és a Dnyeszteren túli terület de facto elszakadásához vezetett a szomszédos államban. Másfelől Románia – különösen a Nabucco gázvezeték tervének bedőlése után – rá van utalva az orosz energiahordozókra, mindenekelőtt a földgázra. Ami pedig a német modellt illeti, az már csak azért sem járható út, mert Románia nem rendelkezik sem olyan gazdasági, sem politikai potenciállal, mint Németország.

A második észrevételem: a valódi kérdés nem ez! Tegyük fel, hogy én tudom rosszul, az egyesülés kivitelezhető (hamarabb, mint ahogyan nem gondolnám), és ezt az Európai Unió és Oroszország is készséggel elfogadná, sőt üdvözölné. Ez azonban annak a bizonysága lenne, hogy mindaz, amit kiművelt emberfők itt több mint húsz éve üzengetnek, nevezetesen, hogy a történelmi sérelmekre nem a határok megváltoztatása, hanem azok légiesülése a helyes válasz, s hogy majdan úgyis egyek leszünk az Európai Unióban – egy nagy humbug. Az egyesülés a XIX. századi nacionalista, etnicista nemzetállami megoldás prioritását szentesítené a XX. század végének globalista, internacionalista megoldásával szemben.

Ez egyben azt is jelentené, hogy nemcsak Bukarest, de Brüsszel értelmezésében is megváltozott az az elvi referencia, amelyet mindeddig hirdettek. A történelmi igazság (valós vagy vélt) helyreállításának igénye felülírja a kialakult status quo elfogadását és egy közös értékrend alapján olyan nemzetközi szabványok kialakítását, amelyek garantálnák a nemzeti és nemzetiségi jogok betartását.

Egy ilyen unió ugyanakkor, ha nem is legitimálná, de mindenképpen erősítené azokat a törekvéseket, amelyek a kisebbségi kérdés megoldásának útját is a határok megváltoztatásában keresik.