Tudjuk jól, hogy van egy másik Magyarország is. De hol lakozik, és főként milyen?

A diktatúra idején egy alternatív nyilvánosságot takart, amelyben megfogalmazódhattak a nem hivatali értékek. Hobo a nyolcvanas évek végén viszont már ezt énekelte: „Ki állította meg az órát? / Nehéz idõk jönnek, / Másik Magyarország, / Félek tőled.” Ha úgy akarom látnokinak, vagy ha emígy, akkor túl aggodalmaskodónak is felfoghatjuk a refrént. A rendszerváltás után a Tar Sándor novellákban felbukkanó leszakadt, érdekérvényesítési erejét végleg elvesztett, egyre szegényedő társadalmi réteg hazája volt a másik Magyarország.

Ma a néha saját magam által is kinevetett illúziók laknak ott. Hogy például van, mert léteznie kell egy olyan Magyarországnak, amely mára végképp megcsömörlött a megosztottságtól, a folytonos jobb-bal megkülönböztetés kényszerétől, és éli saját, öntörvényű világát. Mindegy, hogy egy gondolat, ötlet, terv honnan jön, mert csupán önmagát minősíti.

Nemrég az LGT koncertre utaztam Alsóőrsre, ahová nosztalgiavonattal utazhatott a rajongói kemény mag. Nem sok kellett, hogy a meleg és a sör hatására az Orfeumnak hívott zenevagonban ne kezdjenek el énekelni az utasok. Miénk itt a tér, mert mi nőttünk itt fel... kezdetűt például. Azt a dalt, amelyiket lassan már mindegyik magyarországi párt elénekeltetett híveivel, ám ettől a dal, szerencsére, még nem lett senkié. Illetve így maradt a miénk. Szóval, ahogy elnéztem az egymást ölelgető, felszabadultan éneklő embereket, valahogy kezdtem elhinni, hogy van remény. Hogy igenis vannak még dalok (versek, színházi művek stb.), amelyek pillanatok alatt megteremtik és meg is tartják azt a különben kikísérletezhetetlen közösségi erőt, amelynek átélésére a gyógyulás kedvéért égetően szükségünk lenne. És ami csak önként jöhet létre. Másként soha. Jó példa erre a Nemzeti Összetartozás Dala, a Barackfát, amely mára egyrészt klasszikussá (talpaink egymásra lépnek), másrészt köznevetség tárgyává süllyedt.

De mennyire ingatag és ritka is az effajta pillanat. Gondoljunk csak Az István, a király Alföldi-féle bemutatójára, amely máris végletesen megosztotta a nézőket és nem nézőket egyaránt. Nem azzal van baj, hogy mindenkinek más a véleménye az előadásról (hálistennek, hogy így van!), hanem hogy bizonyosfajta értelmezések azonnal hozzák magukkal a nemzetgyalázás vádjait. Pedig az is lehet, hogy csak valami rossz. (A darabot még nem láttam, így véleményem sincs.) És egy jó rendezőnek is lehetnek pokoli pillanatai, ám attól a rossz még csak rossz marad. Esztétikai és nem büntetőjogi kategória. És ami a legszebb, amikor jurtáról álmodó, lemeztarsolyos jobbikosok féltik István országát és felvett hitét. Miközben magukban még mindig Koppányért szorítanak. Az meg már tényleg csak kín a tortán, hogy azonnal belép a zsidóság és a homoszexualitás is a képbe, hogy onnan már esély se maradjon arra, hogy ideológia- és politikamentes vélemények szülessenek. Hiszen azok azonnal besorolódnak a megfelelő skatulyákba.

Pedig ez a darab is alkalmat adhatna egy kis együtt dúdolásra. Engem mondjuk nem tüzel fel, de nem is bántja a fülemet. Harminc év pedig elég volt arra, hogy a nosztalgia bearanyozza a gyengeségeit. Vagyis akár jól is elsülhetett volna minden a szegedi Dóm téren. Persze nem arra gondolok, hogy egymás kezét fogva énekelgessünk ünnepinek kikiáltott pillanatokban. Dehogy! Csak annyit mondok: nem biztos, hogy mindent meg kell tenni azért, hogy ezek a pillanatok létre se jöhessenek. Se akkor, se utólag.

De vajon le tudjuk vetkőzni a mindenben sértést feltételező csőlátást? Amely a gondolkodás alól is pompás felmentést ad, hiszen még a kérdéseket sem engedi feltenni. Mert nem csak egy zárt vagon lehet ideális terep a közösségi érzés át- és megélésére. Utána pedig úgyis szabadon gyűlölhetnénk egymást. A komcsi a fasisztát, a fasiszta a libsit, a libsi meg mindenkit, aki nem olyan mint ő.

Vártam és vágytam az új világra, de azt nem hittem volna, hogy a régi, gimnazista házibulikra emlékszem majd vissza mint az egymáshoz tartozás utolsó nagy élményére. Persze még a kilencvenes években is volt egy-két ilyen alkalom, de egyre kevesebb. És egyre szűkebb, elzártabb helyen.

De tényleg: emelje már fel a kezét, aki megállította azt a hülye órát! Vagy suttyomban még vissza is tekerte.