Rájár a rúd a királyokra. Pedig szegény Sándorunknak azt a versét, amelyben a népet felszólítja, hogy vessenek hurkot a királyok nyakába, mostanában már nem szavalják túl sűrűn (vagy egyáltalán nem?) évzáró ünnepélyeken, iskolai irodalmi vetélkedőkön, a köztársaság kirikoltásának napján, más efféle fényes alkalmakból, teszem azt március 15-én. (A világ tele van királypárti szocialistákkal és rojalista kommunistákkal.)

Szóval nincs már véres lázítás, mégis rosszul megy soruk. Egyikre, Cioabă királyra infarktusokat küldött az Úr, s a (milliós) maroknyi roma szerteszóródik a világban, haza se akar jönni az ő jó királyához, aki Törökországba műttetné meg magát. Az önközpontú Király nem bízik a világhírű román sebészetben. Hiába: az egy R mégsem olyan bizalomgerjesztő mint a két rr. (Ez pontosan úgy van, mint az amerikai elnökkel, ott sem valami szimpla, hanem a dábeljúst (W) választották bús prézlidentnek.)

Meg aztán megmondták a királyi jósasszonyok, kártyavető szerencsemondók: ahhoz kell menni, aki behozta népét egykor az áldott, dús Észak-Balkánra. A törökhöz. Azóta, sajnos, mint hírül adtuk, szegény Cioabă király meg is halt.

Most meg itt van egy aranyhajú királylány, az Irénke esete, akit Oregano államban elkaptak. Titkos állaviadalokat szervezett, ez a vád. Bizonyára mély bánatában/unalmában, hogy csak ötödik a tornasorban, akarom mondani az örökösödési láncban, előbb el kell viselnie, hogy nénjei sorra felpróbálják a koronát – amit még mutogatni sem lehet a világnak, mert a gaz komcsik még '47-ben rátették a vasporos, olajos, sáros mancsukat (a munkás-paraszt szövetség nevében, az értelmiség pedig éppen levegőért kapkodott a süllyesztőben); a koronára még maga atyakirály is csak haloványan emlékszik, nem mint az az önjáró, önkikiáltott, önimádó Cioabă, aki folyton a koronáját fényesítgette még a tévé előtt is, pedig nem is Szilveszter pápától, a bizánci pátriárchától kapta, legfennebb valami szovátai cigánykovácstól.

A királyleányka második férjével, Walkerrel, az origámi kopóval együtt kakasviadalokat rendezett több hektáros farmján, s ezért a morc amerikaiak, e fattyú angolok letartóztatták őket, elítélhetik rengeteg esztendőre, a megkínzott állatok számával arányosan növekedő büntetési tételekkel terhelhetik őket, sőt még a farmot is elkobozhatják, mint tette atyjának fényes koronájával a gaz munkásököl.

Bezzeg, ha 66 évvel ezelőtt nem döntik meg a monarchiát azok a sans culottes-ok, akkor ma minden másként lenne. Cioabă csak vízhordó lett volna a királyi istállókban, de a komcsik hagyták nagyra nőni, ezek a polgári bugrisok királlyá lenni, címet bitorolni. Akkor senki nem merne hozzájuik nyúlni, lenne ott rend, respektus, fegyelem. És ki merészelne egyetlen rosz szót vakkantani, ha neki és férjének Walker Walternek kedve szottyanna a Peles-kastély koronázóudvarában kakasviadalt rendezni? Kutyákat vagy bi(r)kákat küzdelemre bírni. Sőt akár gladiátorjátékokat.

Milyen pompás élvezet lenne, összeereszteni a mai politikai játékosokat, a pontyot és a kapitányt egy kis véres acsargásra, szemtől szembe, puszta kézzel, hagyományos fegyverekkel a királyi arénában, vagy Tőkést és Antonescut, Vonát és Korlátolt Tituszt. Csak úgy szikrázna a világ küzdőtere.

… Rájár a rúd a királyokra. Már semmi sem védi őket, sem a hatalmas rokonság, fegyver, isteni kegyelem, sem felkentség, sem érinthetetlenség. Le lehet őket tartóztatni csipp-csupp majorsági ügyekért, nem gyógyulnak, nem gyógyíthatnak kézrátétellel, elfogyott köröttük a fényesség és pompa, a ragyogás. Az alattvalók engedelmessége imádata. Hová süllyedt a világ?!