Milyen volt Magyarországon?

Jó volt. Sokan hüledeztek, amikor mondtuk, hogy Budapestre megyünk nyaralni – aztán meglátták a Facebookon a házat a budai hegyekben, és megértették, hogy nem a nagyváros közepén nyaralunk negyven fokban, hanem az erdő peremén. Egerszalók pedig igazi modern falu, s azok a fürdők!

No és a hangulat?

A hangulat vegyes. Hálistennek nyár volt, ráadásul augusztus, a talán „leghalottabb” hónap a politika szempontjából, bár őrjöngeni mindig lehet, ha az embernek az az életcélja.

Szóval?

Mit mondjak? Még azok a barátaim is, akik a legkevésbé sem baloldaliak, azok is érzik a rendszer nevetségességét. „Nemzeti Dohánybolt” – ezt a szószerkezetet mindenki úgy ejtette ki, hogy kétség sem lehetett a viszonyulás felől.

Jellemző! Belekötnek egy apróságba, és észre sem veszik a teljesítményt!

Nem hiszem, hogy ez annyira apróság, amilyennek beállítod. Nekem rögtön a Ceauşescu-korszak jutott eszembe, meg a mai Románia „stat naţional unitar” szerű baromságai. Nemzeti Dohánybolt?! Hát mit árulnak ott, könyörgöm?!

Akkor is csak egy dohánybolt.

A diktátorokat (legyen bár még fenekükön a tojáshéj) az ilyen apróságok árulják el a legjobban. Az a törekvés, hogy mindenen rajta tartsák a szemüket, minden rajtuk múljon, ezekben a legvilágosabb. Olyan, mintha Orbán csörgősipkát tett volna a fejére.

De hát van olyan, hogy Nemzeti Filharmonikus Zenekar, nem?

Van, de az nem azt jelenti, hogy az az egyedüli hiteles zenekar – egy név a többi között csupán. Budapesti Fesztiválzenekar, Magyar Rádió Ifjúsági Zenekara…

Jó-jó, ne essél bele a felsorolásba, értettem a célzást. Maradjunk annyiban, hogy egy szerencsétlen elnevezés, és kész.

Nem hiszem, hogy ilyen egyszerű lenne a dolog. A nyelv sokkal többet elárul, mint a használói. „Nemzeti Együttműködés Rendszere” – nem egy kizárólagos szerkezet ez is? Nem azt sugallja, hogy mindenki benne van, aki a nemzethez tartozik, miközben nagyon jól tudjuk, hogy Magyarország lakosságának egyharmada nem szavazta meg ezt a csodálatos rendszert?

Hasogatod a szőrszálat, mert vesztett a baloldal.

Nem azért, nem. A baloldal győzelme sem dobott volna fel nagyon, és szomorúan látom, hogy sokan még mindig úgy viszonyulnak Gyurcsányhoz, mint valamiféle prófétához. De szerintem nem lehet nem látni, hogy a jobboldal sokkal zártabb, összetartóbb, célratörőbb és agresszívebb, „táborosabb”.

Mintha a baloldalnak nem volna tábora!

Csakhogy a baloldal ideológiájába eleve beépül az önirónia, amely roncsolja ezt a tábort. Ez sokszor nagyon nem jó, a diktatorikus törekvéseknek azonban remekül ellenáll. A jobboldalon nem látom ennek nyomát. Ha van is bírálat, soha nem válik centripetálissá: mindig kívül marad a legbelsőbb körön. A vezetők zavartalanul teszik, amit tenni akarnak. És még valami: aki szereti ezt a kormányt, az többnyire nem is kormánynak tartja, hanem a megváltók gyülekezetének. Párás szemmel, ragyogva emlegeti Orbánt, Ádert, Pokornit és a többieket, olyan boldog, hogy bármit elfogadna. És ez a „bármit” aggasztó csak igazán.

Rémeket látsz, kedves barátom.

Örülök, hogy te nem látod őket, édes egyetlenem.