Ha megfigyelted, ugyanaz az űzött pillantás a három öregember szemében. Düh és kétségbeesés. Elvégre elérték a kilencvenet, sőt el is rúgták a múlttal együtt. A Béla, a László és a Sanyi vagy inkább Sandu. A maguk idején, in floribus, rettegett emberek voltak. Hatalmat adott kezükbe a hatalom. Megosztotta velük a hatalmát, mi több ők voltak a hatalom közvetlen képviselői. Az állam nevében jártak el. Nem parancsra tették. Ők adtak ki parancsot. Buzgólkodtak, túlbuzogtak, többet teljesítettek önként és meggyőződésből, nem reméltek jutalmat, nem is jutalomért tették, hanem úgy érezték, hittel vallották, hogy hivatali esküjökhöz híven intézkednek, vernek, kínoznak, ítélnek halálra, írnak alá szabadságvesztést elrendelő parancsot, jog- és vagyonfosztást. Hirdették hogy közjót cselekszenek, államjót. Mert az állam lényegéből – a diktatúrából – fakadt a közjónak öltözött gonoszság.

Midőn virágkorukat élték, megadatott nekik, ami a gyümölcsfáknak csak késve: azonnal láthatták a termést, amelynek neve halál, kínzatás. Tehették, mert erre választották ki, hatalmazták fel őket, mert a hatalom bennük látta meg az alkalmas, hűséges (ki)szolgálóit. Az ideális hivatalnokot, katonát, parancsnokot, minisztert.

Isten hosszú élettel ajándékozta meg őket. Holott kettejük, a Béla és a Sandu nem volt templomjáró, reggel-este imádkozó, vezeklő – ugyan hová gondolsz?! – mindent meggyónó. Amit a László mondhatott különböző templomok gyóntatófülkéjébe, őrzi azt az egyházi-papi titoktartás, soha már nem kerül nyilvánosságra. Hiszen egyháznak nem dolga az ítélkezés. Legfennebb a feloldozás.

Hármójukat és más reszketeg, szánalomra méltó (méltatlan?), űzött tekintetű aggastyánt, a történelem iránt fogékony izgágák – nácivadászok, diktatúraűzők, újságírók – kaparták ki a már-már-feledés vastagodó, közömbösítő rétegei alól.

Valószínűleg jól aludtak. Szép nyugdíjat élveztek, legalábbis ki lehetett jönni belőle (nem mint a sírból, halálbörtönből, -táborból), tisztes és szerető család körében éltek, csöndes egyházi vagy maroknyi túlélő elvtárs jelenlétében rendezett kommunista temetést reméltek maguknak, szóval a csönd félárnyákában vegetáltak.

Olykor emlékekkel is meg kellett küzdeni, meg voltak filmek, amelyek a múlton jojóztak, de azokat el lehet zárni, a könyvet össze lehet csapni, földhöz vágni, megtaposni – vérmérséklet kérdése, vagy az aggodó családtagok vették ki kezükből a könyvet, kapcsoltak vídámabb csatornára, mondták, nagytata, apuka menjen ki a kertbe, ott nézegesse a fákat, azok nem mondanak semmit. Már senki sem szólította rangjuk és címük szerint. Legfennebb az izgágák, akikkel mostanában összefut az ember az utcán, bíróságon, ügyészségen, a háza előtt is ólálkodnak, újabban fényképezik, filmezik.

Reszketős ócska aggastyánok az egykori fenevadak. Egymás módszereit vették át, holott egykor a Béla és a Sandu bácsi a vörös baloldalon, míg a Laci bácsi a barna jobb oldalon állt. A cél egy volt: a nem kívánatos ember megsemmisítése. A módszereknek nincs jelentősége, csak az ideológiának. Módszerek tekintetében szabadkezet kaptak, alkotó fantáziájukra bízta a hatalom, miként gyakolják őt. Elismerést, kitüntetéseket kaptak. Igazán nem azért tették, hárítják el szerényen.

Igaz volt néhány rossz évük, hónapjuk, a Csatári-Biszku-Vişinescu hármas a rendszerek változásának áldozatai, legalább is annak tekintették magukat. Érdemeik fölött az utókor elsiklott. Igaz, számítottak vádemelésre, perre, de már tudták a védekezés módját is: parancsra tették, az akkor fennálló törvények szellemében, betűjének feltétlen tiszteletében működtek. Meg volt kötve a kezük. a törvény nem díjazza, nem is ismeri a személyes meggyőződést, az erkölcsi aggályokat. Rendkívüli idők voltak. Régen volt, nem emlékeznek, öregek, tessék minket békét hagyni. Bezzeg Hitler, Sztálin, Horthy vagy Gyorgyudézs megszöktek a büntetés elől. Ők az igazi áldozatok, akiket Isten azzal büntet, hogy életben hagyta őket, szembe kell nézniük azokkal, akik kérdeznek, rájuk mutogatnak, mások helyett viszik el a balhét...

Pedig úgy vannak ezzel, mint a judeai római helytartó. Valakik Jézusról faggatják aggkora alkonyán PP-t, és ő azt feleli tűnődve: – Jézust mondod, a Názáretit? – Nem, nem emlékszem rá...