Az utóbbi évtized folyamán drámaian összezsugorodott a termőföld az országban, jelentik a statisztikai adatok szerelmesei riasztásképpen. Szerencsére nálunk még/már nincs hisztéria a nemzeti termőföld, a föld érintetlensége és szentsége okán. Itt a termőföld sokak számára munkát, nyűgöt jelent, ami amely egy alacsony munkamorállal rendelkező országban negatív érzelmeket és indulatokat vált ki. Inkább legyen egyszeri jövedelmi forrás, de busás – el kell adni, nem odavetni ám, ügyesen alkudni, facsarintosan kiaknázni a vevő pénzesbukszusát.

Az első jópénzű vásárlót magától értetődően nem a földdarab természet adta termőereje érdekli, hanem építési teleksajátosságai: miként közművesíthető viszonylag olcsón, lehet-e rá építkezni, milyen mértékben közelíthető meg közúton, gépkocsival, van-e szolgalmi útja, kik a szomszédok, azokkal hogyan lehet kibabrálni vagy jobb esetben kiegyezni. Mit mond a szűkített és perspektivikus falu- vagy városrendészeti terv, kiket kell lefizetni, milyen magasságokig, hogy megszerezhető legyen az építkezési engedély stb. stb.

Ez utóbbiak nem Románia-specifikusak, hanem sokkal inkább a kelet-közép-európai szokásjogból adódó természetes és sajátfejlesztésű akadályok. Nem igazán áthidalhatatlanok, hiszen a nagyvárosok környéke tele van épülő, félig kész vagy félbemaradt építményekkel, kész villákkal, hétvégi házakkal, kisüzemekkel, szervizekkel, autókat kínáló álomszalonokkal, krimókkal, kéjszerészekkel. Kéjúri kéjlakok telve gyakorló kéjencekkel.

A termőföld drámai zsugorja elsősorban a nagyvárosok elővárosiasodásával van szoros összefüggésben. Vagyis a rövid idő alatt eltűnt egymillió hektárt nem a külföldiek vitték ki zsebszerződésben, hanem ezekre a földekre települt rá az előkelő előváros előjogos ászainak bizonyos tömege.

De ne legyünk igazságtalanok: a tömbházépítés leállása vagy drámai lelassulása nem oldotta meg a lakáshelyzetet. Számos ember hitelből, nyomorgásból, emberfeletti takarékoskodásból, szigorú és kíméletlen falat- és életmegvonásból (az önkísérlet egyik fájdalmas válfaja) épített házat a városon kívül, falun, mégis beutazható távolságra munkahelyétől, üzletétől, vállalkozásától. Egyrészt hitt abban, hogy falun jobb levegőt szíhat a gyerek, nagyobb a nyugalom a rusztikus környezetben, nincs kitéve annyi bűnös szándéknak, kísértésnek. És nem utolsó sorban hitte, hogy a kommunális adók és egyéb szolgáltatások ára alacsonyabb, mint odabenn a munipunciumban. Háza gyorsabban felépül, mintha városban könyörögne a tanácsnak.

Csalódott. A zsufi napról napra nő, a termőföldek a városra vándorolnak és elfelejtenek kukoricát, repcét, kantalupdinnyét vagy cujka-szilvát teremni, lakássá válnak és profitot hajtó üzletté. A környező erdők fogynak, a legelők gazsodnak, vizek panganak. A jó iskolák továbbra is benn vannak a városban, a gyereket be kell naponta hordani, a tipikusan városi szórakozások – már ha erre vágyna az illető család, értelmiségi, középosztálybeli – mégiscsak benn maradnak a színházban és a koncertteremben, a művelődési rendezvények és könyvesboltok továbbra is a belvároshoz vannak leginkább kötve. Ki az elővárosba efféle dolgok ritkán vagy egyáltalán nem jönnek, nem hiszik a rendezők, hogy volna rá odakint igény, senki sem épít művházat, közösségi termeket, kiállítási csarnokot. Nem bót. Az italbolt az igen.

Ja, és az emberek még alig ismerik egymást. Az efféle új falu – vízszintes tömbház, sok ismeretlennel. A falu patriarchális hangulata a helytörténeti monográfiákba száműzetett, ha egyáltalán erre valaki még vevő vagy csak egyszerű érdeklődő lenne.

De akkor is, megvalósulni látszik a falvak városiasodása, szűnőben az ország agrár jellege, amit posztindusztriális csődtömeg kísér, csökkenve növekszik az agráriumban élők sokasága, elkelnek a kerti szerszámok és fogy a benzin cefetül.

De ez a falusi csend egyenesen megfizethetetlen! – sóhajt fel az ember a terelőutak mentén épült villájában.