Indulunk Tusványosra Orbánt nézni. Tudósítóként a magyar külügy elvileg állja az utamat, de csak ha vonattal megyek. Nem megyek: utoljára nyolc éve kockáztattam, hogy a helyemet másnak is eladja a román államvasút. Amúgy is velem tart a párom, s az ő jegyárából nagyjából kijön a benzin. Autóval megyünk, előtte szállásfoglalás a Booking.com-on.

A tavalyi Orbán-előadás alatt napszúrást kaptunk, úgyhogy jó korán helyet foglalunk a teret övező sörsátrak egyikében. Mikrofonpróba jön, elégedetten nyugtázom, hogy a színpadon elhangzott minden szó tisztán kivehető. Mire azonban elkezdődik az előadás, a sátor megtelik zajongó fiatalokkal, egy szót sem érteni az orbáni beszédből. Jöhet a napozás!

Előadás, cikkírás után zuhanyoznánk. Bajos. Az igazi bajok azonban akkor kezdődnek, amikor a panzióban a párom segít a recepciósnak kibetűzni a szállásfoglaló portál nevét. Aztán kiderül, hogy hiába írta fel a nevemet a panziótulajdonos saját kezűleg a vendégnévsor legtetejére, szoba még sincs. A recepciós pedig, aki egy személyben báros és pincér is, nem tud alternatívát ajánlani.

Sebaj, mondom, megebédelünk, s közben másik szállás után nézek az interneten. Addig is kérek egy kávét, és kapok.

Ebédre valami magyaros ételt szeretnénk. Áttanulmányozzuk az étlapot, és kiválasztjuk az egyetlen választhatót: csirkepaprikást nokedlivel. Amikor leadnám a rendelést, a recepciós-báros-pincér szól, hogy sajnos „a gép elromlott”, nem használhatjuk a bankkártyánkat. Hűha, mondom, legalább a kávét tudjuk kifizetni! A hölgy rezzenéstelen arccal válaszolja: öt lejt kérnék szépen.

A nejem ezt már nem bírta ideggel. Nagy nehezen lebeszélem, hogy azonmód felhívja a fogyasztóvédelmet, de az esti koncerthez ezek után már egyikünknek sincs kedve.

Elindulunk haza, Bukarestbe. Egy brassói vendéglőben bosszúból még rendelünk egy román csorbát. Arcunk sem rándul, amikor megkóstoljuk – magyarosan főzték.