Lassan öt éve, hogy Dél-Oszétia felett összecsaptak a grúzok és az oroszok, s Grúzia csak akkor kért békét, amikor a bekerített Goritól orosz egységek indultak Tbiliszi felé. A ruszofóbok szerint a felhízott, erejéből visszanyerő nagymedve nekiment a kis, nyugatbarát országnak, és kiszakította magának Dél-Oszétiát. A ruszofilek szerint a grúzok a szakadár állambeli orosz állampolgárságú civileket gyilkoltak, mialatt vissza akarták foglalni a tagállamot, és Moszkvának be kellett avatkoznia.

Az igazság valahol középen van, s csak annyi szent, hogy a Moszkvával szakítani akaró, NATO-, EU- és USA-orientált Mihail Szaakasvili nekivitte csapatait az oroszoknak, és vesztett. Vesztes is maradt – ami a grúz-orosz viszonyokat illeti – az egész ország, mindaddig, amíg a múlt év októberében hatalomra került Bidzina Ivanisvili, aki azóta is egy révkalauz csökönyös szakmai élvezetével próbál lavírozni az orosztalan nyugati félteke és a nagyon orosz keleti oldal között.

A Grúz Álom csoportja hazai pályán minden fiaskóért Szaakasviliéket okolja, büntetőjogi passzusok után kutat, hogy az orosz cunamit a nyakukra hozók közül leültessenek párat. A grúz álmodók érzik, hogy a nagy amerikai-orosz reszet-barátkozásból egyelőre nem sok lesz, és ennek a geopolitikai bicepszméret-versenynek most Moszkva a nettó nyertese, így a Bidzinisták komolyan elindultak a Kreml elébe, meg sem várva annak eljövetelét.

Jóllehet Szaakasvili egyértelműen Amerika-barát volt, az Obama-kormány segítette Ivanisvili hatalomra kerülését, ugyanis elege lett abból, hogy Grúzia miatt (is) képtelenség érdemben egyezkedni az oroszokkal, és a restart-reszetet is akadályozta az, hogy az autonóm Dél-Oszétiát Moszkva elismerte, Washington nem.

Az új grúz vezetés ugyanakkor nem ejtette annak lehetőségét, hogy nyugati jótállással visszaszerzi a szakadár oszétokat és abházokat, s érintetlen az álláspontja, miszerint az oroszokkal nem kezdhető elölről minden csupán az egyszerű-kölcsönös külképviseletek újranyitogatásával – addig semmiképpen sem, amíg Moszkva képviseli a két terület önállóságát.

Ivanisvili ügyes lavírozásának azonban nem várt eredménye: az oroszok több-kevesebb pontossággal szögesdrótozzák a Dél-Oszét–Grúz határt; a nagyobb pontosság ötven méteres behatolást jelent Grúziába, a kevesebb háromszáz métereset. Itt nem a méter, a gesztus fontos! A jelenséggel szemben az Unió EUMM missziója és incidens megelőző testülete (IPRM) teljesen tehetetlen, hiszen itt konkrétan arról van szó, hogy ütközik két állam meghatározása: az oroszok „államhatárnak” hívják, a grúzok pedig ha elfogadják a szóhasználatot, tulajdonképpen legitimizálják a létesítményt s a további területrablást.

Ha már Szíria lekerült a genfi konferencia étlapjáról, akkor ezen ügy tárgyalásának legalább nem kellett volna elsikkadnia; így senki se csodálkozzon, ha a valós és politikai kerítéseken éppoly nehéz lesz átjuttatni egy menekülőt, rokont vagy magát az örökifjú grúz kérdéskört, mint, mondjuk, átdobni egy sárga villamost.