Sokan mondják, hogy vegytiszta mazochizmus, amit művelek, de én mégis mindig hűségesen elolvasom az írásaimra érkező kommenteket. Sőt a mások írásaira is, baloldalon, jobboldalon, szélsőjobboldalon, magyar, román és nemzetközi médiában egyaránt, azon témák kapcsán, amelyekkel foglalkozom, s amelyek érdekelnek. Viszonylag jó helyzetben vagyok, mert külpolitikát írok, ami azért nem kelti fel tömegek érdeklődését, így egy-egy szabadabb napomon megengedhetem magamnak ezt a némiképp időpazarlásnak is tekinthető luxust.

Nem azt akarom mondani ezzel, hogy az újságírónak magasról tennie kell az olvasói véleményekre, de aki valaha is betekintett az on-line felületek vitafórumaiba, az tudja, hogy sajnos, a hozzászólások jó része mocskolódás, az adott lap, újságíró becsmérlése, lehülyézése, vagy egymás cukkolása. A vélemények általában egymásnak szöges ellentétei, szegény újságíró kapkodhatja a fejét, hogyan is tegyen eleget az olvasói elvárásoknak, vívódhat azon, hol is az igazság. Van azonban két téma, ami esetében, már nem én, az újságíró vagy a lap az elsődleges célpont, s nem kis meglepetésemre, e két témában a magyar – és általában az európai olvasó is – már-már száz százalékosan egyetért. Ez a két téma Törökország európai uniós csatlakozásának kérdése és a szíriai ellenzék felfegyverzése. 

Én még nem találkoztam olyan kommentelővel, aki tapsikolt volna az évtizedek óta kilátásba helyezett, de valamilyen okkal-ürüggyel mindig odébb tolt török csatlakozásnak. Az elutasítás oka is eléggé közös – inkább érzelmi, mint észérveken alapuló. Bár, be kell vallanom, vannak kételyeim Európa határainak ilyen mértékű bővítése kapcsán, a zsigeri elutasítás mégis meglep. Nem tudom hová tűnt az egykori befogadó, toleráns Nyugat, a klasszikus értelemben vett európai szellemiség – talán a válság zabálta fel, sok más korábbi értékünkkel egyetemben –, de ami az utóbbi időben körvonalazódik a vén kontinensen, azt igencsak ijesztőnek tartom. Minden, ami más zsigeri elutasításba ütközik, miközben egyre inkább nyilvánvalóvá válik, hogy a fehér, keresztény európai felsőbbrendűség tudata nem megőrzi, megmenti, hanem előbb-utóbb elveszejti Európát. 

Ilyen mondatok után szoktak-szoknak lehülyézni a kommentelők, s azonnal konkrét példát követelni. Nem akarok visszamenni múltbéli bűneinkig, amelyeket, ha jól érzékelem, mindmáig nem igazán bántunk meg, vezekeltünk le, olyanokig, mint a keresztes háborúk, beleértve a gyermekek keresztes háborúját, vagy a holokausztot. Elég csak arra gondolni, hogy a 21. századi civilizált, keresztény Európa felhördülés nélkül engedi tengerbe fulladni Lampedusánál a líbiai, szíriai vagy más észak-afrikai iszonyatból menekülő szerencsétleneket.

Igen, ők tényleg nem keresztények, nem fehérek, nem mindig felelnek meg úri gusztusunknak, de nem kevésbé emberek, mint mi. Nem kevésbé segítségre szorultak, mint voltak például a magyarok ’56 után, vagy a kelet-európai diktatúrák menekültjei a rendszerváltás előtt. De mindezt már elfeledni látszunk, elképzelni sem akarjuk, micsoda poklot hagyhatnak maguk mögött azok, akik egy lélekvesztőn életük nyilvánvaló kockáztatásának tudatában vágnak neki a tengernek.

Azt hiszem, vannak bűnök, amikért előbb-utóbb meg kell fizetni, s Európa napjainkbeli viszonyulása a menekültkérdéshez minden bizonnyal egyik legnagyobb bűnünk. Nem véletlen, hogy Ferenc pápa nemrég Lampedusára ment a nem keresztény bevándorlók közé. Remélem, azóta is, mindnyájunk lelki üdvéért imádkozik.   

Tudom – Európa megtelt. Tudom – Európa válsággal küszködik évek óta. De azt is tudom, hogy a mi válságunk paradicsom az ő válságukhoz képest, a mi létminimumunk maga a mennyország az ő létminimumukhoz képest. Egyiptomban például – amelyik nem is a legeslegnehezebb helyzetben lévő ország – ez napi 2 dollár, s azt is tudom, hogy mifelénk a megtermelt és megvásárolt élelmiszer tekintélyes része – a százalék országonként változik, de sehol sem elhanyagolható mértékű – a kukákban köt ki. Ők pedig dögöljenek meg éhen, lemészárolva, ott, ahol vannak – ez a legújabb európai keresztény attitűd?

De visszatérve a törökökhöz. Nagyon sok politikai döntés mögött látszólag semmi ráció nincs, csak valamiféle jól eldugott részérdek. A török csatlakozás lehetőségének meglebegtetése azonban nem ezek közé tartozik, komoly gazdasági és biztonságpolitikai ráció húzódik mögötte. A török NATO-tagság esetében is láthatjuk, hogy egyáltalán nem jön az rosszul nekünk, európaiaknak, hogy az örökösen forrongó, fortyogó Közel-Keleten van egy biztos pont, amelynek segítségével megfékezhető a lángok továbbterjedése, és sorolhatnánk hosszasan a konkrét biztonságpolitikai előnyöket.

Vajon olyan nagyon hátrányos lenne Európa számára, ha egy muzulmán országgal bővül, most, amikor már egyre leplezetlenebbül civilizációk harcává, muszlim-keresztény szembenállássá kezd válni a nemzetközi terrorizmus? Viccesen szoktuk mondani, hogy a törökök sok száz éves európai tartózkodásuk során annyira megszerettek vagy megszoktak minket, hogy már nem tudnak és nem akarnak nélkülünk élni.

Mi jobb nekünk – egy önként nyújtott baráti kéz elfogadása vagy egy sértett ellenség?  Erdogan Törökországa nem érett az uniós csatlakozásra, de nem azért, mert muzulmán, hanem a keménykezű miniszterelnök „unortodox” demokráciaértelmezése miatt. Ám mi, európaiak, nem a török demokráciadeficitet utasítjuk el, hanem magát a törököket. Akár a demokrácia mennyországa is épülhetne ankarai vezényléssel, nekünk úgysem kellene – zsigerből, gondolkodás nélkül.

A másik kérdésben, amiben oly nagy az egyetértés, Szíria kapcsán még inkább csak állok és bámulok, de itt kissé más irányba. Halkan fel is teszem a kérdést, vajon célszerű-e Amerika és Európa Szíria-politikája? Két éve, amióta kirobbant a polgárháború, a Nyugat egyértelműen a lázadók mellett foglalt állást. Eleinte még azt hihettük, hogy a líbiai, afganisztáni, iraki tapasztalat észhez térítette döntéshozóinkat, s bár szavakkal a lázadók mellé álltak, tettek nem fogják ezt követni. Azt hihettük, hogy egy ilyen horderejű döntést elsősorban biztonságpolitikai érdekek mentén hoznak meg.

De nem. Gyakorlatilag kezdettől, a szíriai válság eszkalálása óta egyértelmű, hogy a demokratikusnak nevezett ellenzék töredéke sem demokratikus, sőt nem is szíriai, hanem a nagyvilág különböző pontjairól verburált dzsihád harcosok és terroristák. Ott harcol a síita-alavita Aszad ellen a szunnita szélsőségesek színe-java, al-Kaida, Talibán, al-Nusztra és még sorolhatnánk. Amióta felkerült a világhálóra az a videó, amelyen a szír szabadságharcos kiemeli és beleharap a megölt szír katona szívébe, a világsajtó lelkesedése szemmel láthatóan megcsappant e szabadcsapatok irányába. Ám a politikusokat úgy tűnik ez sem befolyásolta, legnagyobb elszántsággal nekifogtak a negyedik működésképtelen állam létrehozásához. Azzal az amerikai-európai, pontosabban amerikai –brit-francia döntéssel, hogy felfegyverzik és kiképzik a szíriai ellenzéket, Irak, Líbia és Afganisztán után Szíriát is a működésképtelen államok sorába tolják. A forgatókönyv is kísértetiesen hasonlít Irakhoz – soha be nem mutatott bizonyítékokról beszélve a vegyi fegyver alkalmazást nevezik meg a döntés indokaként.

Érdekli a fenét, mondhatja az európai és magyar olvasó. Márpedig nem is annyira távoli és nem is annyira érdektelen számunkra az, ami az arab tavasz óta a Közel-keleten, most speciel Szíriában történik. A nagy káoszban táptalajt kaptak a szélsőségesek, a terrorista csoportosulások, és azzal, hogy fegyvert szállítunk a térségbe, mint tettük azt Líbiában és tesszük most Szíriában, gyakorlatilag  önmagunk biztonságát is aláaknázzuk. Ezek a fegyverek előbb-utóbb a terrorsejteknél kötnek ki, s az iraki, afganisztáni, de akár vietnami szindrómát is jól ismerjük – a hosszú ideig harcoló katona integráció képtelenségét a civil világba és életbe.  

Persze, tudom, hogy e döntések mögött komoly politikai érvek húzódnak meg, mint például a síita tengely – Irán-Irak-Szíria-Hezbollah szövetség megtörése. Tudom, hogy fenyegető az atombomba lehetősége a mai teheráni rendszer kezében, de nem hiszem, hogy ilyen áron kellene megakadályozni azt, nem hiszem, hogy a szunnita szélsőség felfegyverzése annyival jobb kilátással kecsegtet, mint az atom az ajatollah kezében. A nyugat persze azt mondja, hogy csak a mérsékelt erőket fegyverzi fel, de a szíriai viszonyok ismeretében, az iraki, líbiai, afganisztáni tapasztalatok tükrében, ez nem más, mint vicc.

Iránt meg kell fékezni, ez nem kérdés. Az viszont igen, hogy tényleg így? Talán nem ártana, ha a döntéshozók is néha belekukkantanának a fórumokba. Nem véletlen, hogy olyan nagy az összhang ebben a kérdésben. Ha más nem is, de a veszélyjelzőnk úgy tűnik, még működik.