Megbukott a román állam – legalábbis én így látom. Mert eltelt több mint húsz év, és azóta sem tanulta meg, képtelen megtanulni azt, hogyan kell adminisztrálni a közügyeket – a közszolgáltatásokat, az oktatást, az egészségügyet, vagyis mindazt, amiért tartják, amiért nyugodt lélekkel bezsebeli az adófizető pénzét.

Legutóbb ez az érettségi körüli hercehurca kapcsán vált újra nyilvánvalóvá. Amikor ismételten kiderült, hogy a romániai oktatás többnyire selejtet produkál. És ennek a selejtnek kell helytállnia majd a közeljövőben az élet valamennyi területén, ő veszi át a stafétabotot a jelenleg működő selejttől. Ez elképesztő! Soha nem lesz már vége?

A lehetetlen helyzeten mit sem változtat az a tény, hogy az idén az érettségi vizsgát vállalók közül – százalékban legalábbis – valamivel többen mentek át, mint a tavaly. Hogy miért nem mérvadó ez a siker? Hát csak azért, mert az idén végzettek közül kevesebben jelentkeztek érettségire, mint tavaly. Az idén a maturandusok közül kevesebben vállalták a megmérettetést – és a bukást! Vagyis okosabbak voltak! Mert ez az, amit tulajdonképpen a romániai oktatás produkál: dörzsölt fickókat, akik bármikor és bármilyen helyzetben feltalálják magukat, bármikor tudnak csalni és helyezkedni, átverni bárkit bármilyen helyzetben... Tovább nem ragozom.

Viszont ezért a teljesítményért kár oktatni őket tizenkét éven át, és ráadásul közpénzből. Vagy mégis megéri? Ez lenne a jövő? Csalók, helyezkedők, fosztogatók, haszonélvezők társasága, akik mit sem nyújtanak azért, hogy az adófizető eltartja őket? Most nem kimondottan a politikusokra gondolok...

Jellemző ugyanis, hogy a frissen érettségizettek tömegesen beállnak a sorba a papírért, amivel munkanélküli segélyre jelentkezhetnek – munkanélküliek lehetnek, még mielőtt egyáltalán dolgoztak volna valamit is. Hát itt tartunk! Erre volt jó az a húszegynéhány szabad esztendő, hogy ezt bejárassuk?

Nemrég jelent meg román nyelven Demény Péter új könyve, A képmutatók kalauza – talán így lehetne fordítani a címét (Ghidul ipocriţilor. Editura Cartea Românească, 2013, 112 old.). A könyv szerint a hipokrita azt állítja – vagy képzeli – magáról, azt akarja eljátszani a közszínpadon, azt akarja elhitetni a világgal, hogy micsoda kiváló, micsoda felkészült, mindent tudó és mindenre képes ember ő – nincs jobb nála a Földön. Vagyis azt akarja eladni, amiről maga is tudja, hogy nem létezik, illetve amivel e kiválóság maga sem rendelkezik. Hát ez az, amibe a jelenlegi romániai társadalom tagjai minden erejüket és energiájukat beleölik! Ahelyett hogy valami jobbat, valami ténylegeset tennének... És amiért hevesen és szaporán bár, de állandóan egy helyben topogunk.

A legszomorúbb pedig az, hogy ráadásul büszkén emlegetjük, a világ elé tárjuk, mintegy érdemként fogjuk fel azt, hogy egy helyben topogunk. Vajon miért? Feltehetőleg azért, hogy lássák: „Mi megmondtuk!” És mert megmondtuk, nem terhel minket többé felelősség érte. Mert ha megmondtuk – a képmutató logikája szerint – immár nem kell tennünk semmit, ezután sem.

Meddig folyik ez még? Meddig viselhető el? Kedves ügyeskedők, rövidesen választ kell adni erre is. Telik-e még rá a képmutatásból?