Szia.

Nocsak, megismersz még?

Kénytelen vagyok.

Miért?

Barátok vagyunk, nem? Az ember nem azért szereti a barátját, mert egy rohadt liberális. Illetve hát annak ellenére szereti, hogy liberális.

Vagy hogy egy fafejű sovén.

Nem… Na mindegy, úgysem fogunk egyetérteni soha.

Nem az a baj, hogy nem értünk egyet, hanem hogy sokszor meg sem akarod érteni, amit mondok, el sem gondolkodol rajta, csak fröcsögsz. De hidd el, még ezt is barátian vagy barátilag mondom – látod, már a nyelvvel is meggyűlik a bajom.

Még jó, hogy nem a nyálad. Mellesleg te sem gondolkodol el azon, amit mondok.

Én elgondolkodom, de neked olyan farkasfogas meggyőződéseid vannak, mindjárt harapsz, ha valaki ellentmond, vagy nem is mond ellent, csak felveti, hogy másként is lehetne gondolni. Maradjunk inkább a barátságnál.

A fene egye meg, tán éppen ez a szép benne.

Mi? Hogy olykor úgy otthagyjuk egymást, mint eső a csatornát?

Megint olyan korrekt vagy, hogy fárasztó. Miért nem úgy, mint Szent Pál az oláhot?

Költő vagyok, mit csináljak.

Ó, ezt is szeretem, a szerény hiúságodat.

Én meg a bumfordi berbécsfejűséged.

Ilyen voltál foci közben is. Legyintettél, ha úgy érezted, nem érnéd el a passzt, szó nélkül tűrted, hogy lerúgjanak, máskor meg üvöltve kérted ki magadnak, hogy tanácsot adjanak.

Te végig üvöltöttél, az miért jobb?

Lehet, hogy attól van a barátságunk, amiatt tart ki. Hitted volna, hogy a fű ilyen erős?

Játszottunk salakon is eleget.

Én az aszfaltfocikat szerettem a legjobban ott a CMC-pályán. Ott legalább tétje volt a meccseknek.

Igen, téged nagyon fel tudott dobni, ha a románok ellen játszottunk, még technikád is lett rögtön.

A tiedbe is, kedves örök barátom.

De tényleg, én azt hiszem, a barátság attól szép, mert érthetetlen, és attól érthetetlen, hogy szép. Van egy barátom, mindent szebben mond, mint én. Ha én azt mondom valakire, „gigerli geci”, ő azt mondja, „szomorú bohóc”, ha én azt mondom, „falábú”, ő azt, „nem a focira van kitalálva”. Ő mintha arra vigyázna, senkit ne sértsen meg, én mintha arra, néhány ismerősömet és ismeretlenemet feltétlenül. Azt hinnéd, élesebb különbség nem is lehetne két ember között. De ha nyugtalan vagyok, nyugalmat kapok tőle, ha levert, elevenséget, ha feszült, humort.

Mindjárt féltékeny leszek…

És még focizni is tud.

Hát ezzel aztán megeresztettél. De mondd csak, tőlem mit kapsz?

Kényelmetlenséget.

És ez jó?

Mindenképpen. Milyen szomorú is lenne, ha olyan liberális lennék, hogy arról koldulnék, ha nem lehetne elbizonytalanítani semmiképpen, ha oldalasan viszonyulnék a hazugsághoz…

Oldalasan?

Szóval, ha egy liberális hazudna, mentségeket keresnék, és kijelenteném például, hogy olyan retorikai bravúrokkal van tele ez a hazugság, hogy érdemes igazságként kezelni.

Érdekes, én úgy látom, elég liberális vagy.

Biztosan „elég”, igen, de nem elvakult. Legalábbis remélem.

„Elvakult liberális”?

Ellentmondásnak tűnik, pedig korántsem az. Sőt, kezdem azt hinni, hogy a magyar közélet hagyományai egyenesen ezt a fajta liberalizmust propagálják. Egy liberális, aki nem csap le azonnal, ahogy nem teljesülnek az elképzelései, a magyar közegben nem is liberális.

Szóval a barátom egy nem elvakult liberális.

Hát bizony. Hogy bírod?

Elég jól, de azért hazamegyek, hogy pihenjem ki magam.

Jó pihenést!