Ki mondta, hogy az iskola nem nevel az életre? Csakis valami elfogult, az élettől távol pihegő remete, idealista kukac. Az életet az ember igazán csak az iskolában ismeri meg. Hiszen ott már lekicsinyítve/felnagyítva, olykor vegytiszta állapotban jelen vannak azok a hatások, befolyások, nyomások, lenyomatok, meggyőződések és erők, amelyek a további sorsunk alakításában részt fognak venni.

Ebben a kicsinyített élet-manézsban kényelmesen szemlélheti a szülő, miként válik gyermeke még erőszakosabbá, agresszívebbé, vagy miként bontakozik ki jövendő lúzersége (magyarul: baleksége) a maga teljes bájával ennivaló esendőségében. Amire a gyerektársadalom azonnal és tévedhetetlenül ráérez, ki is használja kegyetlenül. A mesebeli tanár és tanító igyekszik a helyzeten segíteni, a valóságos, hús-vér és elfogultságoktól távolról sem mentes tanerő pedig ráerősít.

Elméleti fejtegetésünknek az ad némi aktualitást – ha nem volna elég időszerű kicsiny, de annál kényelmetlenebb pátriánkban –, hogy egy nagyobb városi iskolában, amely az Akasztottak erdejének írója nevét viseli, az igazgató néni, a pedagógusok feje – prima inter pares – szóval primanéni az istennek sem akarja elismerni, hogy van létjogosultsága abban a nagyobb városban, külsőbb városi iskolában egy második EU-nyelvnek, amely történetesen a magyar. Annyira nemzetféltő, hogy az iskolai feliratokat, amelyeket a szülők szegeztek ki, letépeti – erre a nála főbb felsőtanárok is adtak példát egykor-tegnapelőtt-valamikor a Bábes-Hangyabolyaiban Napolekváron –, sőt a minap a némán tüntető szülők feliratos tiltakozó tábláit is összezúzatta, kihívta a jóságos, de ugyanakkor mélyen humánus és védhetetlen igazságérzettel, valamint gumibottal felfegyverzett csendőrséget is. Ebből a tanulók megtanulhatták, élő-egyenesben láthatták, mit is jelent drága hazájukban (alacsony munkabérek és emberélet-árak között) a demokrácia, hogyan kell úrrá lenni a tüntetőkön, protestálókon, hogyan kell fogadni a másságot és a mások véleményét, és mit illik ilyenkor tenni egy EU-s piros-sárga-kékre mázolt állampolgárkának.

Az igazgató néni, akiről joggal feltételezhető, hogy már a három színnel beszegett úttörőnyakkendős, Csoszi bácsit és Lina nénét rajongásig nyalogató élpionír volt, nos e felelősségtől remegő személynek a tudatalatti küszöbe alá söpört emlékei váratlanul feltörtek, és másnapra enkezűleg szerszámozta fel a román osztályok tanulóit háromszínű nyakravalóval, katrincapántlikával. Persze gyanítjuk, hogy ama kovásznoki kislány márciusi kelesztése is hatott a küszöb alól felpangó nácizmusára.

És ez a nőszemélynek álcázott nemzeti tigris holnap is igazgató, holnap is magyart fal, és az egyenlő bátásmód demokratikus hatósága, a tankerületi fődicasterium hivatalban tartja, védi, csodálja, megtűri, hiszen az az igazi  nevelő, aki már ma gyülőlködővé neveli azt, ki holnap akár szeretni tudó, türelmes is lehetett volna.

Egy kommentáló találta az esettel kapcsolatban a leginkább fején a szöget (sajnos nem a prima donnát): vajon mit szóltak azok az “okos, előrelátó” magyar szülők, akik e szép és emlékezetes romániai évzáró ünnepélyen látták, hogy a román nemzetéletre fogott magyar gyermekeik nyakában önnön tévedésük záloga lóg?