"Cloquet belátta: minden hiába. Egymagának kell a sorsával szembenéznie. Nincs isten. Az élet céltalan. Minden mulandó. Még a nagy Shakespeare művei is elenyésznek egy napon, melyen a világegyetem porrá ég – nem mintha a Titus Androcinusért olyan nagy kár lenne, no de a többiért?! Nem csoda, hogy annyian öngyilkosok lesznek! Miért ne vetnének véget ennek az abszurditásnak? Mi másért, ha csak egy belső hang miatt nem, mely azt mondja: Élj! Valahonnan belülről szüntelenül halljuk a parancsot: Élj tovább! Cloquet felismerte a hangot, saját biztosítási ügynökének a hangja volt."

Woody Allen: A szendvics feltalálása

Nyári napfordulókor kezdem írni a múlóban levő hét hordalékát, az esti kánikulában nyitott ablakomon kinézve a telihold vakító ezüst tányérját látom, nyugtalansággal tölt el, mint mindig. A Föld forog és kering, ma volt ebben az évben a leghosszabb a nappal, mostantól a téli napfordulóig, december 21-ig a napok csökkennek, az éjszakák nőnek, mármint az északi féltekén, mert a délin pont fordítva történik, és így tovább...

A hétnek azon a napján, amikor a demokratikus világ két legnagyobb hatalmának „a korábbiakhoz nem hasonlító” vezetői, Angela Merkel asszony és az afroamerikai Barack Obama Németország fővárosában találkoztak, hogy még egyszer közvetítsék a közös atlanti értékek fontosságát, talán éppen azokban az órákban, amikor a Brandenburgi kapunál a Marshall-tervet és Immanuel Kantot idézték, amikor a négybe, de voltaképpen kettőbe osztott Berlinbe segélyeket szállító amerikai pilóták hősiességét és J. F. Kennedy elnök híres „Ich bin ein Berliner”-jét emlegették, Budapesten meghalt Horn Gyula volt külügyminiszter, a szegény újpesti proletár fiúból lett „rendszerváltó miniszterelnök”, aki történelmi szerepet vállalt a Berlini fal lebontásában, Németország és Európa újraegyesítésében.

Most mondhatnám, szokásomhoz híven, hogy Horn Gyuláról is tessék elolvasni Tamás Gáspár Miklós cikkét a hvg.hu-n – és mondom is, mert ebben az új TGM-cikkben remekül meg van ragadva H. Gy. alakja, de a korzavar is – TGM enyhén szólva nem ugyanabban a táborban politizált –, ugyanakkor szintén a szokásomhoz híven nem állom meg, hogy ki ne emeljem külön is a szerző néhány találó megállapítását.

Amit TGM ír, „nekrológ egy érdekes emberről, aki elképesztő paradoxonokat testesített meg. Aki bizonyos értelemben régimódi ’kommunista’ maradt, akinek nagyobb megtiszteltetés volt a KB-osztályvezetői és miniszterhelyettesi poszt a Magyar Népköztársaságban, mint a miniszterelnöki ’beosztás’ a Magyar Köztársaságban, de aki semmire se tartotta Grósz Károly szónoklatát a fehérterrorról: az ilyesmit nem fenyegető beszédekkel kell megelőzni, hanem gyors és radikális kompromisszumokkal. A kompromisszumot pedig nem a magyarországi rendszerváltás szerinte ’zavaros’ és bizonytalan képviselőivel kell megkötni, hanem a Nyugattal.” Jegyezzük meg az eddig nemigen hallott szóösszetételt: radikális kompromisszumok. Pont Magyarországon mióta hiánycikk akár a mérsékelt kompromisszum is, és ez milyen nagy bajokhoz vezetett!

Azt is írja TGM, és immár saját liberális korszakáról is szó van: „Horn körülbelül úgy osztályozta valódi ellenzékét, a liberális SZDSZ-t, mint elődei a pártközpontban: neki ez volt ’az értelmiség’, a kulturális tőke bosszantó, kezelhetetlen, ám nélkülözhetetlen tulajdonosa. Nélküle, s ezt Horn minden nagyfőnöki műveletlensége ellenére jobban tudta, mint tájékozottabb vetélytársai, modern társadalomban nincs legitimáció. Mint a titkos jelentések évtizedek óta szorgos olvasója, jól tudta, hogy kik voltak szeretett ancien régime-jének valódi ellenfelei, s a maga módján, kissé gyűlölködve s némileg gunyorosan tisztelt bennünket.”

Tetszik a cikkben – Horn Gyula portréjában –, hogy még a mára és akár Romániára nézve is tartalmazhat tanulságot: „Esze ágában se volt azt képzelni, hogy ő olyan nagy ember, mint Kádár János. De úgy vélte, hogy most olyan korban élünk, amelyben nem lehetségesek nagy emberek a politikában. Még azt se gondolta, hogy ne volna rájuk szükség: de az új piaci kapitalizmus szerinte kisszerű és prózai (jellemző, hogy ebben is osztotta a többség nézetét), legföljebb jó hivatalnokokra és menedzserekre tart igényt, az igazi tehetség előtt a piaci vállalatoknál és a műszaki tudományokban, az informatikában nyílik tér, a polgári politika másodrendű, így lehet ő, akinek a képességei tipikusan az értelmes beosztott képességei, az ország vezetője, méghozzá a lehető legjobb. Mert ebben – hogy az adott körülmények között ő, az illúzióit vesztett apparatcsik a legjobb – természetesen nem kételkedett.”

És a cikk vége, a tanulsággal: „Ez volt a missziója: hogy minél simábban, békésebben segítsen létrehozni azt az állapotot, amelyet a szíve mélyéből utált.

Undorodott az egész polgári politizálástól, de közben remekül szórakozott a stratégiai és taktikai manőverek közben. Akármilyen sokra vitte mint privatizátor, mint a neoliberális „Bokros-csomag” bevezetője és mint NATO- és EU-tagságunk előkészítője, benső meggyőződése nem változott, s ezt azért hébe-hóba megsejtették mind hívei, mind ellenfelei. A prolik – ameddig még voltak – némi iróniával, de kedvelték, tudták, hogy közülük és közéjük való.

Hálát nem várt, nem kap.”

Az utolsó mondathoz hozzá kell tenni: hálát nem várt és nem kap – otthon (a saját hazájában ugye senki sem próféta); Európa és kiváltképpen Németország azonban (persze az erősen jobboldali politikusokat leszámítva) hálás neki. Guido Westerwelle külügyminiszter felidézte, hogyan vágta szét Horn Gyula „szó szerint” az Európát negyven évig megosztó vasfüggönyt, amikor pedig nem sokkal később bejelentette, hogy Magyarország engedélyezi a volt NDK több ezer polgárának a kiutazást Nyugatra, "végérvényesen bebiztosította a helyét a történelemkönyvekben". A német diplomácia vezetője Horn Gyula halálakor közleményt adott ki, amelyben kiemelte: „egy nagy európaitól veszünk búcsút, aki az európai történelem egy döntő pillanatában helyesen cselekedett, és a szabadság és emberiesség európai értékei szerint élt”.

Kár, hogy most abban a szerepkörben egy nagyon kicsi „unortodox” európai (de inkább nemzetállami populista) hetvenkedik. Rezsimjéről a következőket írja nagyívű, alapos helyzetelemzésében Tölgyessy Péter (Az Orbán-rendszer természete), az origón. „(...) Orbán Viktor (...) a Nyugat végleges alkonyáról értekezik. Mint háromszáz éve megannyi szorongó kelet-európai elődje, a magyar kormányfő is az egészséges barbár keleti népek ’munka alapú gazdaságának’ példáját kínálja a megváltásra az elfáradt, romlott erkölcsű, pénzpiaci kapitalizmusban elmerült Nyugat polgárainak is.Ez a fejtegetés alapvetően eltér a tizenkilencedik századi magyar reformkor és az 1945 utáni német vagy akár közelebbről a bajor fejlődés nemzeti hagyományokon alapuló nyugatos polgárosodásának mintájától. Tendenciájában veszélyesen Kelet-Európa felé viheti az országot. Ahol a jobb és a balközép politikai váltógazdasága helyére tartósan a nemzeti, illetőleg a nyugatos tábor fundamentális szembenállása kerülhet. Ami eleve olyan kérdésfelvetéseket állíthat a magyar közvélemény elé, amelyekre az orosz történelem régi tapasztalatai szerint nemigen adható jó válasz.”

Befejezésül egy bukaresti emlék Horn Gyuláról. Nem kis bátorság kellett hozzá, hogy – elsőként a világ vezető politikusai és diplomatái közül – már 1989. december 29-ikán, Karácsony és Újév között villámlátogatásra a még villámló és zavarodott Bukarestbe érkezett.

Biztos vagyok benne, hogy az az első „szabad” sajtótájékoztató minden meghívott magyar újságíró számára maradandó élmény. (Ha hiszik, ha nem, a magyar nagykövetségen valamikor, a mostani Fidesz-időkig, érdekes találkozók, izgalmas beszélgetések, kötetlen tájékoztatások voltak, hazafiaskodás, mélymagyarkodás és pártos megosztottság nélkül is a nemzeti büszkeséget és a bennfentesség érzését erősítve bennünk.) Egyikünk egy „magánpillanatban” megkérdezte Horn Gyulától, hogy amikor elvágták a határon a szögesdrótot, valóban életlen fogót adtak-e a kezébe, ahogyan az hírlett. Sok mindentől fáradtan – az a jellegzetesen keskeny tekintet! – megerősítette a kis színest, nem csodálkoznék, ha az is eszébe jutott, hogy kurvára nehéz volt az a vágó fogó. Ismét megnéztem a történelmi dokumentumot, a fényképet, amelyen a Németh Miklós vezette kormány külügyminisztereként Horn Gyula 1989. június 27-én Alois Mock osztrák kollégájával átvágja az azt megelőző hónapokban felszámolt műszaki határzár (a rettegett „vasfüggöny”) erre a célra meghagyott mintegy tízméteres maradványát; a kis ember tényleg erősen koncentrál. Ez az esemény vált később a vasfüggöny elbontásának látványos jelképévé. Horn akkor ötvenhét éves volt.

Annak a bukaresti villámlátogatásnak a politikai célja és üzenete természetesen más is volt. Udvardy Frigyes kiváló, nélkülözhetetlen transindexes kronológiájában olvasható az MTI korabeli tudósítása, benne az alábbi részlet: „Domokos Géza ismertette Horn Gyula külügyminiszterrel való megbeszélését, aki elmondta, a román vezetőkkel folytatott tárgyalásain megegyeztek a kolozsvári és a debreceni konzulátus újramegnyitásáról. Horn Gyula azt is elmondta, hogy a magyar külügyminisztérium a kormány nevében nyilatkozatban üdvözölte az RMDSZ megalakulását és támogatja az RMDSZ dec. 26-i kiáltványban foglalt alapleveket és célokat.” Aki kíváncsi, utánanézhet ezeknek az első alapelveknek és céloknak is, tanulságos.

De vissza néhány szó erejéig a világ legnagyobbjainak találkozóihoz! Merkel és Obama tárgyalásán felmerült az állampolgárok lehallgatásának/megfigyelésének kérdése. (Nálunk, a maszolo.ro-n, a lényegét szépen megírta Krebsz János.) Tény, hogy a világ, nem csak az Egyesült Államok, egyre többet kénytelen feláldozni a szabadságból a biztonság oltárán. Beleértve a politikai erőviszonyok érdekelt befolyásolását is – hol lenne például a román államfő egyes biztonsági szolgálatok támogatása nélkül?

És apropó, szinte egyidőben azzal, hogy Merkel asszony Obama amerikai, majd Putyin orosz elnökkel csúcsolt, a román államfő az orosz, majd az amerikai biztonsági szolgálatok első embereit fogadta. Nem gyanús ez az egybeesés? Ha valaki azt mondaná, hogy véletlen vagy hogy nem az, egyforma nehezen lehetne bizonyítani, mint tagadni. Készül valami?

Más „frontokon” biztosan készül. Ha valaki azt mondja, hogy az immár kétségtelen klímaváltozás és az egyre gyakoribb tömegmegmozdulások között van összefüggés, alighanem többen nyomós érvekkel cáfolnák. Ha valaki azt mondja, hogy a klímaváltozás és az egyre gyakoribb tömegmegmozdulások között nincs összefüggés, alighanem többen nyomós érvekkel cáfolnák. Nem – főleg – az arab országok és most Törökország nyugtalanjainak megmozdulásaira gondolok, hanem – leginkább – arra, hogy mi lesz ebből a felmelegedésből megmozdulások nélkül is.

A történelem harmadik legmelegebb májusa volt az idei (melegebb a hónapom csak 2010-ben és 2012-ben volt), s ahogy látható, a június sem érzi valami jól magát. Melegrekordok dőltek nem csak Észak- és Kelet-Európában, de Szibériában és Ausztráliában. Az Amerikai Klimatológiai Ügynökség statisztikáinál csak az előrejelzés borzasztóbb: 2100-ig a föld hőmérséklete négy Celsius-fokkal nő, ami nagyon sok, és ez csak az átlag, mi lesz majd a szélsőségesen magas hőmérsékletekkel? Az egészben egy dolog jó: az, hogy mi már nem érjük meg.

S vajon a román alkotmánymódosítást megérjük-e? Teljesen bizonytalan. A tervezetet rengeteg bírálat éri, hatalmas a zűrzavar és a bizonytalanság, de legalább a folyamat demokratizmusának a látszata úgy-ahogy megvan. Az is előre megjósolható, hogy az európai fórumokon, különösen az Európai Parlamentben nem fog olyan vitákat kiváltani, mint a magyarországi alaptörvény, hiszen a Velencei Bizottság és az Európai Bizottság véleményezését az alkotmányozók mindenképpen megvárják, a kért módosításokat bevezetik a tervezetbe, a parlament plénuma csak azután szavaz – s „Európával” feltehetően az Alkotmánybíróság sem fog szembemenni. (Annál is inkább, mert a tavaly nyári események kapcsán az EU fejesei nem csak a puccsisták, de az ország első embere és alkotmánybírósága egyes csínyeiről, szakmai felkészültségéről, morális és szellemi állapotáról is értesüléseket szerezhettek.)

Úgyhogy végül is egyelőre dőreség vitába szállni ezzel vagy azzal a tervezett módosítással.

Két dolog azért megjegyzendő: 1. Az RMDSZ-nek több javaslatát figyelembe vették, indokolt tehát az izgalmas – és persze sajtónkban megint kellően figyelemre nem méltatott – politikai bejelentés, hogy a Szövetség képviselői és szenátorai megszavazzák az alkotmányt. 2. Az alkotmányozó bizottságban elfogadott tervezetváltozatot nézve aggályok merülhetnek fel néhány kérdésben, például – vegyünk csak egyet – a parlament hatáskörét illetően.

Ez utóbbi kétségtelenül az alkotmánymódosítás egyik fő indítéka és fő tétje volt. Akármennyi diverziót, referendumot és csalásokat dobott be a játékosan autoritárius és érdekelten hiperaktív államfő, akármilyen ügyesen forgatta fő fegyverét, az alkotmánybíróságot ebben a harcban, bebizonyosodott, hogy nem csak bonyolult alkata, de az e tekintetben zavaros román alaptörvény is diszfunkciókhoz vezetett.

Meggyőződésünk – úgy értem, a sokaké, összhangban az RMDSZ álláspontjával –, hogy Romániának parlamenti köztársaságnak kell lennie. Az a tény, hogy egy olyan országban, amelyben a parlamentarizmusnak alig vannak hagyományai, egy olyan államelnök, aki mindent a maga irányítása alá akart vonni, azt már-már meg is tehette, csak megerősíti ezt a szükségszerűséget.

Mindez azonban nem jelentheti az államhatalmak függetlensége és szétválasztása elvének a semmibe vételét, a törvényhozás olyan hatáskörökkel történő felruházását, amelyek azt nem illetik meg. Márpedig a tervezet egyik cikkelye nem csak azt irányozza elő, hogy a parlament „ a román nép legfelső szerve, a nemzet vitafóruma és az ország egyetlen törvényhozó hatósága” (a fordítás hevenyészett), hanem azt is, hogy „döntési fórum”! Ez legalábbis „aggályos”, tekintve, hogy megkérdőjelezi az Alkotmánybíróság hatáskörét, ütközik vele. No de meglátjuk.

A Föld forog és kering, újabb napok és hetek jönnek, hozva és hátrahagyva hordalékukat.

PS: Huszonegy éves az Evenimentul zilei. „Évfordulós” számában visszaemlékezések, politikusi vélemények. Enyhén szólva nem mind dicsérőek: az EVZ a mostani államelnök mellett állt (közölve a híres gonosz interjút), amikor az szétverte a Demokratikus Konvenciót; a 2004-es kampányban Adrian Năstase ellen (sokunk számára akkor vált meggyőződéssé, hogy a szeku lapja), a Tăriceanu-kormány ellen (amikor végül az RMDSZ politikusainak is döntő szavuk volt abban, hogy fogadkozása ellenére a miniszterelnök nem mondott le), és a példák sora a mai napig folytatható.

Ezek után, de különben is, az összeállítás címe erős túlzásnak tűnik: „Huszonegy éve idegesítjük [tképpen baszogatjuk] a hatalmat. Köztudomású, hogy az EVZ kinek a zsoldjában áll, ki irányítja, manipulálja s manipuláltatja. Vagy nem tartja a hatalom rész(es)ének az államelnököt, vagy szerepzavarban van.

Emlékszem, mivel a szerkesztőségeink egymás szomszédságában voltak (később A Hét néhány szobáról le is mondott – nem önzetlenül! – a javukra) elsőként készítettem az alapító főszerkesztő Ion Cristoiuval interjút. Leplezetlenül bevallotta, hogy újságíróit „hírszerzésre” használja, az írnitudásuk másodlagos. Akkor Cristoiut már meghatározó publicistaként tartották számon. Addig különben csak annyit tudtam róla, hogy évfolyamtársa volt a kolozsvári filozófián Andrei Margának (mennyi hordalékot görget ez az ember is!), és a mi Molnár Gusztávunknak (hogy lecsendesült egy ideje!). Most Cristoiu hosszú, zavaros cikkeket közöl – ismét az Evenimentul zileiben. Sokan Mesternek szólítják.