Tudják mostanában mit nézünk leginkább a pesti közszolgálati televíziók műsoraiból, sok-sok magyarral együtt? A Tenkes kapitányát, az Egri csillagokat, a Fekete várost, az Abigélt, Szent Péter esernyőjét, Gábor diákot, az Aranyembert és a „rohadt” Kádár-korszakban készült filmek egész sokaságát. Van köztük olyan, amelyet évente kétszer is lead a közszolgálati. Alkalmasint azért, mert nincs a tarsolyában más ilyen nagy közönséget vonzó alkotás. E filmeken alig, vagy éppen semmi nyomát nem látni a kommunista rendszernek, amelyben készültek, s hősei úgy igazán magyarok, hogy nem magyarkodnak. Rendezőik tudták: az igazi patrióta nem mondja, nem fecsegi, hanem teszi a dolgát!

Tévénézés közben többek között azon elmélkedünk, hogy mitől is volt Kádár jó három évtizedes kommunista országlása, azon túl, hogy szovjet segítséggel és Nagy Imréék elgázolásával került hatalomra (ami persze, nem kevés bűn!) annyira ember- és nemzetellenes, ha olyan filmeket lehetett készíteni és most is nagy tömegeknek vetíteni, mint a felsoroltak. De főleg miért nem lehet árnyaltabban beszélni az akkori kultúrpolitikáról, miért szidják állandóan olyanok is, akik Zsurzs Évának, Szabó Istvánnak ,Jancsó Miklós és a többi világhírű filmrendezőnek a nyomába sem léphetnek, amikor manapság messze nem készülnek olyan nagy nézettségű filmek, mint akkor?

Na és a legnagyobb magyart, gróf Széchenyi Istvánt bemutató Hídember? – kérdezhetik minden idők legdrágább magyar filmjéről, amelyben az amúgy kiváló színész, Eperjes Károly játssza a főszerepet. Talán azért más ez az alkotás, mint az említettek, mert túlságosan  nehéz a mondanivalója, nem eléggé játékos, s az adott keretben túl sokat akar elmondani a nagy reformerről, márpedig a népi bölcsesség szerint, aki sokat markol, az keveset fog. Meg alkalmasint azért is, mert túlságosan magyar. Márpedig Széchenyi először nagy ember volt, utána magyar. Szájmagyarkodni különösen nem szeretett. Ismertebb mondásai közé tartozik: ”Nem száj, hanem tett-magyarokra van szükségünk!” „Az ember, mert magyar, még nem erényes ember!”

Bizony, Széchenyi utálta a magyarkodást, s azt is utálná, amelyik mostanában nagyon giccsesen terjed. De még mennyire! Gondoljunk csak a túlburjánzott, az értelmes cselekvést gátló zászló és himnusz-kultuszra, s a sok-sok nemzeti  szlogenre, elnevezésre. Már a dohányáruda is nemzeti, s mondják, hogy jön a nemzeti kocsma! Ahol, minden bizonnyal magyar nemzeti módra lehet vedelni az alkoholt és jól berúgni, káromkodni és pofozódni! Vagy említsük az alig egy éve létrehozott Művészeti Akadémiát, amelynek alapdokumentumában külön hangsúllyal fogalmazták meg a magyar témájú alkotások támogatását. Ami önmagában nem baj, csak hát ki és hogyan dönti el, hogy a magyar szerző magyar témájú műve igazi magyar érték is, nem pedig giccs.? Mert az igazi magyar érték egyben egyetemes érték is, miként Bartók és Kodály zenéje, vagy Makovecz Imre építészete.

A Művészeti Akadémia megalakulása óta rangos magyar alkotóművészek fenntartásainak kereszttüzében áll. Az eltelt időben nem kevesen kilépték tagjai közül, pláne azok, akiket nemzetközi elismertségük miatt önkényesen, az ő megkérdezésük nélkül írtak oda. Például a mindnyájunk által kedvelt Szörényi Levente, aki mindjárt egy „kirúgott” alkotóval kezdett dolgozni, Alföldi Róbertről, a pesti Nemzeti Szinház nemrég lecserélt igazgatójáról van szó. Az anyaország jelenlegi  kulturális állapotát jellemző választ adott Szörényi a sajtó ama kérdésére, hogy miért éppen Alföldire bízta híres rockoperája, az István, a király jubileumi (harminc éves) bemutatójának rendezését :”Azért, mert művészetet és nem nagy magyar giccset akarok!” – jött a határozott válasz. Alföldi azóta egy másik Szörényi mű rendezését is elvállalta.

A hatalom lehet giccses, mert úgyis leváltják, de a magára adó alkotó műve nem.