A média tragikus hangon és arccal szokta jelenteni manapság, hogy nem talált vevőre a posta. Ugyanis a postát privatizálni szándékozik a kormányzat. Azt a postát, amely már régen nem az, aminek szánták, hiszen e nagyhatalmat előbb leszalámizták különféle önálló részlegekre, elkülönítették a sajtóterjesztést, a telefon- és távirati részleget, maradt a postai küldemények masszív főosztálya, amely a lakosság szolgálatában álldogál. A posta létrehozóinak elméleti elgondolásában. Ugyanis a lakosság a posta legnagyobb ellensége a postai alkalmazottak és irányítóik szemében.

Pedig egykor kedvenc játékaink közé tartozott a kis postamester (Posta copiilor). Csinos lapos piros-kék dobozban árulták a játékboltokban, volt benne kis levél, sürgönyminta, dobozkák, pecsétnyomók és más postai fogyó- és állóeszközök, roppant vonzónak tűnt postásnak lenni. Kit tudta akkor, hogy a mesterség rengeteg mászkálással jár. No meg persze végtelen számú ember megismerésével. Régen a postás, a posta a kisvárosi élet fontos tényezője volt. Aféle hírvivő, találkozóhely.

Nem tudom, hogy az olvasó miként vélekedik a postáról, milyen tapasztalatokat halmozott fel hosszabb-rövidebb élete során, az enyémek jobbára kedvezőtlenek. Az intézmény a sorban állás egyik leghívebb alkalmaztatója, bármilyért az ablakok, fülkék, szeparék, „ghiseu-k” (ezek a japán valamik az egyes szakosodott bürokratikus ügybonyolítás beléptetői a postai szolgáltatás talányos zsigereibe) elé kell szorulni, soha nincs elég alkalmazott, soha nincs elég gép, pecsétnyomó, soha nem annál az ablaknál állunk, amelyiknél kellene, bár az elhivatottság jegyében dicsőíti önnön fontosságát. Annál több szigorú, ellenséges, megalázó tekintet, kifogás, sprőd ellenkezés, szigorkodás és persze blanketták, formanyomtatványok, kitöltendő rubrikák, rubrikocák, kockák, kódok, számok, képletek. Csak mártogatós tollal, csak nyomtatott betűvel, csak alázattal. Az egyre bonyolultabb irányítószámokat senki soha nem jegyzi meg pontosan. S persze velük együtt a levéltovábbítás nem gyorsult fel.

Az alkalmazottakat jóformán kéjes érzet tölti el, ha belerondíthatnak a fogyasztó, a szolgáltatásért könyörgő lelkébe. Kisebbségi környezetben ezenfelül az államnyelv és -hatalom, a nemzeti érzület, közönségesen a postanacionalizmus töretlen híveiként lépnek elő fontosságuk tudatában, elkötelezettségük homályából. Egyik legfontosabb pedagógiai buzgolkodásuk a szépkorúak megleckéztetése, lebarmolása. Ez alól csak nyugdíjszelvények fürgelábú kihordói képeznek kivételt, akik száz kilós táskájukat felcigölik a 77. emeletre (a béna felvonók országában éldegélünk), s ott leülnek egy pillanatra, kitöltik az idős ember helyett a szelvényt, letépik, ceruzát adnak a címzett kezébe, neki csak alá kell írni hét-nyolc évtizede viselt, a hatóságok által annyiszor eltorzított, elékezetlenített nevét. Cserébe minden hónapban kapnak 2-5 lejt, de ez csupán jelképes összeg lépcsőmászó fáradozásukért.

És annak ellenére, hogy egyre kevesebb szolgáltatást teljesít, a posta működése egyre nehézkesebb, bürokratikusabb. A hírlapok terjesztése akadozik, késik, romlik, a levelek továbbítása lassul, a csomagok kihordása megszűnt, a földszinti postaládákba szemét kerül, ha a reklámokkal megtömött ládikókba nem fér be a postai küldemény, hát leteszi a lépcsőház egyik szurtos sarkába a postás bácsi, néni, suhanc stb.

A romlás látható. Nincs az a postai maxfaktor, amely eltakarná. Bizonyára ezért tolakodnak a befektetők a román posta fel-, ki- bevásárlásával. Nem vállalnák a mentalitás megreformálását. Meg az egyre több fürge és rugalmasabban mozgó kis szervezet, rendszer: az elektronikus posta konkurrenciáját. A hazai közlekedés és utak káoszát. A többnyelvűséget?