A hazai egyetemeken bevett gyakorlat, hogy bármely társadalomtudományi vagy esztétikai témáról legyen is, szó az akadémiai szféra önön diskurzusát a nyugati kutatási eredményekre alapozza. Ezek ugyanis megkérdőjelezhetetleneknek, azaz örökérvényűeknek és világ bármely társadalmára érvényeseknek tekinthetők. Így aztán hazai tudományos teljesítmények gyakorta a Nyugaton elfogadott elméletek szolgai reprodukciói. A legkisebb kritikai mérlegelés nélkül. A  „kutatások” előterjesztői a nyugati eredményeket legfeljebb helyi példaanyaggal próbálják alátámasztani.

Mindez komoly veszélyeket rejt magában. Hogy mennyire, arra Reiner Zittelmann: Rassismus-Studien schüren selbst Vorurteile (azaz: A rasszizmus kutatások maguk is előítéleteket gerjesztenek) című írása figyelmeztethet.

Zittermann, aki Németországban – számos, a nemzetiszocializmus és az előítéletek kutatásának szánt kötete alapján – élvonalbeli történésznek és szociológusnak számít, az egyik legnevesebb német társadalomtudományi alapítványnak a Friedrich Ebert Stiftungnak a németországi rasszizmusra és közösségellenes gyűlöletre (jellemző leegyszerűsítéssel: Menschenfeindlichkeit) vonatkozó 2006-os kutatására hivatkozva próbálja meg dokumentálni. Az egyedi esetet azonban egy általános (az Amerikai Egyesült Államok szellemi életére is jellemző, sőt nagyrészt éppen onnan kisugárzó) jelenség jellegzetes példájaként tárgyalja.

Az szocialista-közeli alapítvány mellesleg egy hetenként megjelenő és (elfogultságai ellenére sem érdektelen) heti online-értesítőt is közzé tesz. Honlapján a Zittermann által kritizált kutatási jelentés is megtalálható. Felhasználói Mitte-Studie (azaz mérvadó tanulmány) néven emlegetik, és se szeri, se száma a rá való hivatkozásoknak. A tanulmányból kiderül, hogy a németek „többsége” (a felmérés legutolsó naprakésszé varázsolt változata szerint is 46 százaléka) rasszista nézeteket vall és hajlamos a gyűlölködésre.

Zitterman szerint egyáltalán nem érdektelen, hogyan jutottak a kutatás kivitelezői erre a – szórványosan jelenlévő szélsőséges esetek dacára – össztársadalmi vonatkozásban már csak azért is valószínűtlen eredményre, mert a német választóközönség a migránsválság, a terrorcselekmények, a német kultúra megbélyegzése ellenére is következetesen azokra a pártokra adja szavazatait, melyek az efféle kutatásokat megrendelik. Azaz: az erősen liberális befolyás alatt álló a néppártot és jelenlegi koalíciós partnerét a Szocialista Pártot, illetve – a minden jel szerint eljövendőt – a zöld pártot támogatják.

A kérdés tehát ismételten az: hogyan juthatnak a szakemberek efféle eredményekre? Zittermann a Friedrich  Ebert Alapítvány említett tanulmányának alapjául szolgáló kérdőívben előkereste azokat a „kérdéseket”, melyeken a fenti következtetések alapultak. A rasszizmusra és a gyűlölködésre való hajlamra is egy-egy kérdés vonatkozott. A válaszadóknak mindkét esetben – egy-egy a kérdőív szerkesztői által kiválasztott – kijelentést kellett helyeselniük vagy elutasítaniuk.

Az egyik így hangzott „A menedékkérelmek felülvizsgálatakor az államnak nagyvonalúnak kell lennie.” Aki ezt a megállapítást helyeselte az antirasszistának minősült, aki elutasította, azt a szerzők automatikusan rasszistának tekintették. Pedig eltekintve attól, hogy a kérdés minden bevándorlót automatikusan menekültnek tekint, nyilvánvaló, hogy a racionális válasz csakis elutasító lehetett, hiszen az államnak nem nagyvonalúnak kell lennie, hanem az érvényes törvények szerint kell eljárnia.

A másik (igenlendő vagy elutasítandó) megállapítás: „A legtöbb menedékkérőt hazájában nem is üldözik.” Akik ezt az állítást tagadták, azok a „kérdőív” összeállítói szerint emberbarátnak minősültek, akik helyeselték, azok gyűlölködőknek számítottak. Márpedig – mivel a gyűlölködőnek (lásd Willkommenskultur!) aligha minősíthető német hatóságok a menedékkérők kétharmadának kérelmét, a törvényes előírásoknak megfelelően, kénytelenek voltak elutasítani – nyilvánvaló, hogy az állítás tényszerű.

Mindebből az a következtetés vonható le, hogy a kérdőívek összeállítói úgy fogalmazzák meg állításaikat, hogy azokkal saját előítéleteiket (miszerint „az államnak válogatás nélkül mindenkit kötelessége befogadni”, illetve hogy „minden bevándorló menekült”) sugalmazzák a megkérdezetteknek. (Sőt, akik nem a sugalmazásoknak megfelelően gondolkodnak, azokat mintegy kizárják a normális emberek közösségéből.) Azaz: a helyett, hogy előítéleteket számolnának fel, előítéleteket sulykolnak.

Az eredmény nem a rasszizmus és az idegen társadalmi csoportok iránt érzett gyülölet tárgyszerű fogalmának megerősítése, hanem a fogalmak inflációja, azaz érvényességi körükön messze túlterjedő használatának szentesítése. Ekként azonban mindkét fogalom kiüresedik, miközben a politikai hatalomgyakorlás (a nyelvi terror) eszközévé válik.

S ugyanez a helyzet a nemek közti viszonyra vonatkozó kérdéssel is. A „kérdés” ez esetben „A nőknek inkább a feleség- és anyaszerephez kell ragaszkodniuk és arra kell törekedniük, hogy – akár saját karrierjük rovására is – férjük karrierjét támogassák.” Az igenlő „válasz” ez esetben szexistának (azaz szexuális visszaélésekre hajlamos személyre jellemzőnek) minősült, attól függetlenül, hogy férfitől vagy nőtől származott-e. Itt is az előítéletes gondolkodás megerősítéséről van szó, s nyilvánvaló erőszakról, a szóbanforgó alternatíva szabad választásának megakadályozásáról. A mondat ugyanis nem azt állítja, hogy minden nőnek és kizárólag azt kell tennie, amit az állítás tartalmaz. Hanem – „inkább” és nyilván – azt, hogy saját meggyőződésből. Ennek az utóbbi alternatívának azonban a kérdésben rejlő implicit tendenciából következően kizárandónak kellene lennie.

A „kutatások” ekként valóban azoknak az előítéleteit erősítik meg, akik felteszik a „kérdéseket”. A tanulmányok szerzői ráadásul a „szubtilis előítélet” fogalmát is bevezetik, mellyel továbbra is a fogalmak jelentésének inflációját „mélyítik el”. A „szubtilis előítélet” fogalmának jellemző esete, hogy annak az állításnak a helyeslését, miszerint azokat a külföldieket, akik Németországban súlyos bűncselekményeket követnek el, vagy elutasítják a helyileg érvényes magatartásformákat, ki kell utasítani, a szóbanforgó „előítéletkutatók” negatívan értékelik.

Hasonló fogalom a „szimbolikus rasszizmus”, amikor a megkérdezett vonakodik megalapozottnak elismerni a feketék azon igényét, hogy – a „pozitív diszkrimináció” jegyében – a foglalkoztatás, a képzés, a jólét vonatkozásában különleges előnyöket élvezhessenek. (Mindennek – a rabszolgaság háttere előtt – Amerikában még lehet valamiféle értelme, de Németországban, melynek gyarmatai is alig voltak, értelmetlenség.)

 A szóbanforgó kutatás szerzői hajlanak arra is, hogy olyan állításokat, minthogy „a muszlimok hazudozók és képmutatók” vagy hogy „az iszlám világ kulturálatlan és alacsonyabb rendű a nyugatnál” (melyek valóban színtiszta előítéletek) egyszintre helyezzék az olyan állításokkal miszerint „Az Iszlám homoszexualitás ellenes” vagy „Az iszlám számos vonatkozásban a modernitás ellentéte.” (Ez utóbbiak megkérdőjelezhetetlen tényállítások.)

Az előítélet fogalma önmagában is rendkívül bonyolult fogalom. Ezek a felmérések azonban a bonyodalmaktól nagyvonalúan eltekintenek. Akik a zöldekkel és a szocialistákkal egyetértenek, azok (ebben a felfogásban) előítéletmentesen gondolkodnak, akik nem azok előítéletesek. Ily módon azonban az előítélet-fogalom a politikai küzdelmek egyik hatékony eszközévé élesedik, mely a másként gondolkodók (egyébként megdöbbentően hatékony) térdre kényszerítését szolgálja.

Ez a „tudományos módszertan” rasszistává nyilvánít mindenkit, aki nem antirasszista, homofóbbá és szexistává mindenkit, aki nem feminista, gyűlölködővé mindenkit, aki nem fogadja el legitimnek az illegális bevándorlók vagy az antifák törvényellenes cselekedeteit. És végül echt fasisztáknak tekint mindenkit, aki másként gondolkodna a jogállam fogalmáról, mint a balliberálisok.

Ez a hagyomány voltaképpen a feminizmus pápájának Judith Butlernek a „Hass spricht. Zur Politik des Performatíven” („A gyűlölet beszél. Út a performativitás politikájához”) című könyvére vezethető vissza, mely az angol „hate speech” (a gyűlöletbeszéd) fogalmának sajátos értelmezésén alapul. Argumentációjának számos eleme – főként a posztmodern kérdésfelvetésekre alapozott aspektusai – mára már jócskán elavultnak tekinthetők. Ennek ellenére a közbeszédben és a politikai kultúrában továbbra is kizárólagos érvényre támasztanak igényt.

Lehangoló következményekkel.