Miért lepődnénk meg azon, hogy a román külpolitika ma Koszovó függetlenségének elfogadására készül, miközben korábban határozottan elutasította azt? Akkor is, ha a ma zömében albánok lakta szerb terület kiválását – figyelmen kívül hagyva, hogy a szerb kultúra bölcsője ott ringott – annak az elvnek az alapján rendezték, amelynek köszönhetően Nagy-Románia is létrejött…

Miért lepődnénk meg azon, hogy az alkotmánymódosítás során seperc alatt seperik le Bukarestben az asztalról azt a kérést, hogy töröljék az alaptörvényből a nemzetállamra vonatkozó kitételt, hiszen csak magyarok vagyunk jóval több mint egy millióan, s eközben a miniszterelnök azt ígéri, a romániai magyar kisebbség államalkotó szerepét valahogyan alkotmányosan is rögzítik?

Miért keresnénk logikát ott, ahol az manapság csak növelné az amúgy is félelmetesen örvénylő káoszt? Az embercsoport-struktúrákra alapozó elméleteket, amelyek a társadalom felépülésében az egyént tekintik alapegységnek, régen meghaladottnak tartják. A XXI. század politikai cselekvései arra építenek, hogy téves az a felfogás, miszerint a társadalom szerkezetét az egyének közötti kötődések, elkülönülések és szembenállások alakítják ki. Már a nyolcvanas évek közepén leírta Niklas Luhmann, hogy a korszerű társadalom szerveződéséből eltűntek az embercsoport-struktúrák, s az egyén (aki/amely egyre kevésbé személyiség) egyszerűen pszichikai rendszerként jelenik meg.

Míg a a tudomány vagy a jog leírható az igaz/hamis, illetve a jogos/jogtalan megkülönböztetéssel, addig a politika valamilyen ellentétes értékjelzőkkel már nem.

Többek közt ezért is van napjainkban, hogy amikor a sikeres politikus beszél – márpedig ma Victor Ponta pedig kétségtelenül a legsikeresebb romániai politikus –, akkor a következő kommunikációs követelményekre épít: „Légy irreleváns!” „Használj homályos, kétértelmű szavakat!” „A szükségesnél mondj többet vagy kevesebbet!” „Ne mondj olyat, amiről tudod, hogy igaz!”

A politikai üzenet egyszerre értelmezhető tárgyszinten és viszonyszinten. Tárgyszinten az üzenet igazsága vagy hamis volta számítana. Jelenleg azonban már alig számít. Ma is ismerünk olyan politikusokat, akik bíznak az igazság erejében, ezért logikusan, észérveket használva fogalmazzák meg üzenetüket. Ők azonban már a második vagy harmadik vonalba soroltatnak. (A választói és pártvezetői preferenciák alapján.) Többre lennének érdemesek, minden bizonnyal, de kudarcukat maguknak köszönhetik, ugyanis nem számolnak a már Machiavelli által fontosnak tartott kognitív egyenlőtlenség elvével. Azzal, hogy az emberi felfogás háromféle: van, aki magától képes felismerni az összefüggéseket, folyamatokat, van, aki azt hiszi, amit a többiek felismernek, és végül van, aki se maga, se mások által nem képes felismerni semmit. A társadalomban kevesen vannak kiváló intelektusúak és nagyon buták, többségében az emberek azt hiszik, amit mások felismernek, azt teszik, amit mások mondanak.

Tegnap úgy gondolták, hogy Koszovót az egységes román állam érdekeit szem előtt tartva, nem szabad elismerni, ma meggyőződésük, hogy Koszovót az egységes román állam érdekeit szem előtt tartva, el kell elismerni.

Tegnap elutasították azt, hogy elismerjék: Románia többnemzetiségű ország, holnap lehet, hogy alkotmányba foglalnak kisebbségi közösségre vonatkozó jogokat.

A politikai cselekvés a XXI. században igencsak ingoványos talajon zajlik és fölöttébb képlékeny döntéshozatali mechanizmusok eredményeként.

Ezért nagyot tévednénk, ha úgy gondolnánk, hogy jogainkat egyszerűen már azzal ki tudjuk csikarni és meg is tudjuk őrizni, ha kíméletlen logikával vázoljuk és észérvekkel alátámasztjuk ősiségünket, vagy arra hivatkozunk, hogy a történelem igazságtalanságait korrigálni kell. A kognitív egyenlőtlenség Machiavelli-féle elve és az affektív disszonancia elve alapján borítékolható, hogy ezt a megközelítést csak mi, magyarok fogadjuk el. Kiindulópontnak az eredményes tárgyalásokhoz felhasználható lenne Koszovó elismerésének friss példája: ha Románia érdeke úgy kívánja… Talán sikerre is vezethetne végül a kérdés empátiákra is építő megközelítése.

Nem szabad azonban megfeledkeznünk arról sem, hogy az eredményes politikai párbeszéd esélyeit ma folyamatosan csökkenti az internetes kommunikáció térnyerése. Egyre nagyobb lehetőségük van az egyéneknek, csoportoknak arra, hogy politikai témákról vitatkozzanak. A web2.0 hatásait vizsgáló tanulmányok pedig azt igazolják, hogy a megnövekedett kommunikációs tevékenység fordított arányban van a kognitív színvonallal. Az „elektronikus tömegek” ostobákká és agresszívekké válnak, alig különböznek az ókori Róma csőcselékétől.

Az elektronikus csőcselék Kelet-Európában egyre hangosabb. Az újbarbarizmus nemcsak a kognitív politikai gondolkodást, hanem az empatikus társadalomtervezést is ellehetetleníti.