Már amennyit az idevágó törvények és rendeletek megengednek, a személyes karizma pedig hozzápótolhat. Kezdetben volt a ráébredés, a 89-es forrongás közepette, amikor az elkergetett/meglépett tanácselnök helyén keletkezett űrt hirtelenjében be kellett tölteni. Nem ritka az olyan eset, hogy akik az első csoporttal érkeztek a polgármesteri hivatalba, pillanatnyi előnyüket tisztségekre konvertálták. Egyesek közülük több mandátumon át bizonyítottak, legtöbbjük csakhamar feladta, vagy kiszorult: a helyi közösségekben felütötte a fejét a belső versengés, ami – leszámítva a rivalizálás elfajult eseteit – többnyire egészséges dinamikát kölcsönöz a település közéletének.

A görcsös, centralizált reflexekkel rendelkező államban, mint a mienk, a helyi mozgástér lassan és felemás módon tágult; már unalomig visszatérő refrén, hogy az ímmel-ámmal kiszervezett-átengedett hatáskörökhöz a „központ” nem utal elegendő anyagi fedezetet, hogy szinte parlamenti közelharcban kell kicsikarni a helyben maradó összegeket garantáló törvénymódosításokat, s hogy az elöljáró lehet bármilyen rátermett megye-, város-, vagy falumenedzser, ha éppen ellenzéki, eleve hátrányból indul. Belgium az utóbbi évtizedben két ízben is hosszas kormányválsággal szembesült: a most zajló több mint 600 napja tart; ettől még az állam működik, mert a négy regionális kormány teszi a dolgát, és az ügyvezető kabinetnek csak arra kell figyelnie, hogy a törvényben megszabott korlátolt hatáskörét miként látja el. Hasonlóképpen a nyár elején lejárt mandátumú hazai önkormányzatok munkájában sem érződött különösebben, hogy a járványhelyzet miatt kitolt mandátumukban nem tudtak volna mit kezdeni a „bónuszként” kapott néhány hónappal. Önmagukban nem szerencsés, de tanulságos példák.

Szóhasználatában is érdemes megfigyelni, hogy a román közbeszédben a helyhatósági (autorități locale) kifejezés honosodott meg, és nem az önkormányzatiság (autoguvernări), mintha a Victoria-palotában (és nemcsak) az „egységes és oszthatatlan” mantra elleni merényletként élnék meg e fogalom jelentéstartalmában rejlő üzenetet. Ha mégis felmerült, akkor csakis a magyar közösségek önrendelkezési szándékai kapcsán kerekedett nemzetféltő kritikai kontextusban jelent meg.

Mostanában kevésbé vitatott téma a fejlesztési régióké, pedig mennyi polémiát szült annak idején; a kérdés továbbra is időszerű tanulságait érdemes lenne újból listázni, hiszen az uniós feltételrendszer úgymond külső tényezőként „avatkozott” bele a centrum hatalmi érdekeit módosítandó, de egyben a 68-as megyésítés óta beragadt adminisztratív szerkezetet is helyzetének átgondolására provokálta. Mindeközben a kisrégiós társulások, mint amolyan köztes megoldásfélék, egyre inkább arra figyelmeztettek, hogy a lokális érdekérvényesítés újabb dimenzióiban jóval több potenciális lehetőség rejlik, mint azt még most is sejteni véljük.

Végül pedig a járványhelyzet, mint aktuális lakmusz mutatta meg, hogy a helyben hozott döntés hatékonysága, a terepismeretben rejlő problémafelmérés és kezelés nem váltható ki az akármennyire is jól megtervezett és dinamikus központi kormányzati intézkedéssel. Esetünkben ez utóbbi csak hipotézis, tény, hogy a most újrázni készülő polgármestereknek, bármilyen cinikusan is hangzik, váratlan segítségként érkezett a válság: amennyiben odafigyeltek közösségeikre és inventívitásról, határozottságról tettek tanúbizonyságot, ezzel több voksot biztosítottak be, mint az eddig klasszikus korteskedő technikákkal, a falunapos-tűzijátékos díszletben levezényelt ingyenbográcsozással, esetleg miccses-sörös összejövetelekkel, avagy a műanyagvedrekbe gyömöszölt liszt-olaj-cukor elévülhetetlennek tartott triászával.

Mondják, a novemberi az igazi megmérettetés, ez a vasárnapi voks csak amolyan edzés a parlamentért vívott csatára; bizonyára a két választás feltorlódása még inkább ráerősít az összefüggésre. De legalább annyira indokolt fonákjára fordítani a képletet: mert szeptember 27. mégiscsak arról szól, hogy mihez is kezdünk a helyben hagyott hatalommal.