“Szeresd a gyermeket! A lét napfénye ő...” Móra Ferenc költői intelme annak kapcsán jutott eszembe, hogy szép csöndben megesett a gyermeknap is. Volt róla néhány bájjal bélelt tévéműsor, az egyik rádió különkiadást szentelt az eseménynek, amelyben a verset mondó vagy gyerekdalokat éneklő csöppségek Barbi babát és fülhallgatót nyerhettek (ebben a párosításban). A nagyobb gyerekek elballagtak a középiskolákból, s ezzel mi felnőttek letudtuk kötelességeinket a lét napfényével szemben.

Természetesen nem a nagyobb felhajtást hiányolom, vagy azt, hogy szemfüles honatyák törvénytervezetet nyújtsanak be arról, hogy nyilvánítsák munkaszüneti nappá június elsejét, bár az esemény az állam nagyobb figyelmét is megérdemelné. Van azonban legalább két kérdés, amelyet az ünneptől függetlenül is szóvá lehet és kell tenni.

Az egyik a gyermekvállalás támogatásának kérdése, valamint az állami oktatási-nevelési rendszer helyzete. Mint ismeretes 2011. január 1-től a Boc-kormány megváltoztatta a gyereknevelési szabadság megadásának feltételeit. A módosítások értelmében csak az a szülő részesülhet gyereknevelési szabadságban, akinek munkaviszonya van, és a szülést megelőző egy évben is megszakítatlan munkaviszonnyal rendelkezett. E rendelkezés értelmezése az, hogy a gyereknevelési szabadság nem a gyereknek jár alanyi jogon, hanem a szülőnek, ha teljesítette az állammal szembeni pénzügyi kötelezettségeit, magyarán ha fizettet és fizeti az adót.

Márpedig messze nem erről van szó, hiszen a szakemberek szerint a gyerekek egészséges fejlődésének érdekében van szükség az anya vagy legalább az apa folyamatos jelenlétére a gyermek életének első éveiben.

Ugyancsak a Boc-kormány családpolitikájának vívmányaként immár három éve nem kapnak babakelengyét az újszülöttek, a gyermek világra jöttével járó valamennyi költséget a szülőknek kell állni. Arcpirítóan alacsony a gyereknevelési támogatás is (200 lej, amíg a gyerek betölti a két évet, utána pedig 42 lej tizennyolc éves koráig, jobb helyen ennyiért csak egy pizzát és egy Attila kólát lehet venni).

Azt is meg kell jegyezni, hogy itt nemcsak a gazdasági válság diktálta kényszerű, takarékossági intézkedésekről van szó. Az akkori – s részben a mostani – hatalom viszonyulását a gyerekneveléssel kapcsolatos állami felelősségvállalás problémájához jól példázza az államfő ironikus nyilatkozata, hogy „a kisbabák és anyukák országa lettünk”. A szociális gondoskodások mértéktelen és igazságtalan lefaragása – ami mindenekelőtt a leginkább kiszolgáltatottakat, a gyerekeket sújtotta – épp ennek a gőgnek és hatalmi arroganciának a következménye. S akkor még nem beszéltünk az iskolai oktatás kérdéseiről, kezdve a tanárok fizetésének kálváriájáról egészen az önkormányzati tulajdonba utált, de a megfelelő költségvetési leosztásból már nem részesülő iskolák felszereltségéig, a pedagógusok megbecsüléséig.

Évek, sőt évtizedek óta visszatérő probléma az állami óvodai férőhelyek hiánya. Ez főleg a nagyvárosokban okoz gondot. Bukarestben például 42 ezer iskoláskor előtti gyerek van, az állami óvodákban és napközikben viszont mindössze 36 ezer hely. A szülők választhatnak: vagy a drágább magánóvodákba íratják gyerekeiket, vagy (ha nincs olyan szerencséjük, hogy a nagyszülők ráérnek), akkor azt kockáztatják, hogy gyerekeik eleve hátránnyal kezdjék az oktatási folyamatot.

A másik kérdés, amiről (ál)szemérmesen hallgatunk, az a kiskorúak védelmét szolgáló jogszabályok túlzottan megengedő jellege, de főleg a végrehajtásukat szavatoló intézmények hiánya, illetve erőforrásaik szűkössége. Bár Románia rendelkezik egy viszonylag jó törvénnyel (a 2004/272-es számú jogszabályról van szó), amelynek a kidolgozásakor messzemenően figyelembe vették a nemzetközi szabványokat (történetesen magam is jelen voltam a jogszabály vitáján), a törvényi szankciók indokolatlanul enyhék, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy időközben más bűncselekmények büntetését megszigorították. Az esetek többségében szabálysértésnek minősülő visszaélésekért kiróható pénzbüntetésnek nincs visszatartó ereje. Ugyanakkor a Munkaügyi Minisztérium keretében diszkréten meghúzódó Gyermekjogi Igazgatóságainak a lehetőségeiből csak arra futja, hogy – az Audiovizuális Tanács révén – kötelezze a tévétársaságokat arra, hogy a csak felnőtteknek ajánlott műsorok sugárzása esetén kitegyék a képernyőre a vörös karikát (aminek a hatékonysága minimális, hiszen ilyen tartalmat a gyerekek már az okos telefonjaikon is bármikor letölthetnek). Egy olyan világban viszont, amelyikben a kereskedelmi társaságok egyre agresszívebb reklámhadjáratainak kiemelt célpontjai a gyerekek, amikor a cselédmunkára fogott gyerekek esetei csak esetlegesen jutnak a hatóságok tudomására, ez nagyon kevés.

Koszorús írónk intelme ma talán még aktuálisabb mint a Kincskereső kisködmön megjelenésének idején: „Szeresd a gyermeket! A lét napfénye ő...”