Aleppó régi városrésze az UNESCO világörökség büszkesége, mi több, itt található az Omajjád mecset, amelyet a második és tizenkettedik század között építettek. A civilizációs értékek mentésében érdekelt világszervezet szerint is ez az épület a muszlim világ egyik legszebb imahelye, amelynek minaretje a 11-dik század teljes értékű, érintetlen csodája. Helyesbítek: itt volt a mecset, de már romhalmazzá lőtték.

A honiak is érezhettek valami lelkiismeretfurdalást, hisz a kormányközeli szervek azonnal a felkelőkre, pontosabban az al-Kaidás al-Nusra brigádokra mutogattak, míg az ellenállók szerint egy „állami páncélos” lőtte szét az imatornyot.

Ezt megelőzően a darai Omari mecset minaretjét rombolták le. Ez az imahely „mindössze” a hetedik század Szíriájának, az iszlám által éppen meghódított országnak volt a tanúja, az Omar ibn al-Khattab kalifa által bevezetett iszlám reformok épített emlékeztetője.

Az előbb említett Omajjád-esethez tartozik, hogy a mecset szomszédságában egy éve égett ki az az aleppói középkori piacrész, mert nehezen állta a lövöldöző felek által hevített hangulatot. A Szíriában tönkrevágott, a világörökség részét képező kincsek sora ezekkel koránt sincs lezárva.

Rengeteg szó esik a sok ezer halálos áldozatról, a menekültekről – méltán, már a vérmennyiség, a gyilok, a gyász horrorisztikus méretei miatt is. Köteteket írtak arról, hogy mi történne, ha Amerika nem csak élelmet, gyógyszert, kevlármellényeket szállítana az ellenállóknak, ha végre talpasokkal is beavatkozna.

Tonnaszámra ömlött a festék arról, hogy amennyiben Amerika beavatkozik, akkor magára haragítja Oroszországot, Kínát és Iránt, s bár ezek nem fognak agyarral-karommal nekiesni, keresztbe tehetnek neki, hiszen a fizikában és a világpolitikában van mégis közös alap: az (érdek-)akciót (érdek-)reakció követi. Szálltak a szavak arról, hogy miért kellene szétcsapni ott, ahol (forradalom ide vagy oda) a zavarodott és darabokra húzó-széthulló rezsim még mindig összeszereli, gyártja és módosítja Teherán baráti fegyvereit, és mindmáig szállítják azokat a libanoni Hezbollahnak, hogy majd vessék be Beirut, Damaszkusz, vagy Tel-Aviv országában.

A szétlőtt, felgyújtott, fegyverraktárnak, kaszárnyának, tüzérségi bázisnak, vagy célpontnak használt száz- és százéves épületekről, a múzeumokról (apropó: az egyiptomi forrongások elemeléses szokásjoga), az emberi történelem, tudás és kultúra kőben, papírban, fémben kifejezett vagyonának gyilkolásáról kevés szó esett, túl kevés – és a memento moriból is lassan csak a mori működik.

Így remélem, elnézik nekem, hogy eldurran az agyam, félreteszem jólfésült szándékú, szociálisan és szociálissá fazonírozott hangvételem, és csak az mondom: az emberiség egyéni és kollektív múltjának legyilkolásáért, majd ha beüt a valamelyest-demokrácia és a törvény arab tavasza, s mert ezek mind tökös fiúk, pont annál fogva akasztatnék fel a belőlük rezsimpártiakat és ellenállókat egyaránt. Ott és másutt.