Autonómiatervezetet nyújt be az RMDSZ – siettek bejelenteni a csíkszeredai kongresszuson. Hogy miért éppen most esedékes – a rövidtávon nyilvánvalóan kudarcra ítélt – próbálkozás? Mert úgy tűnik, a kormánypártok és a román ellenzék is hajlandó a politikai tárgyalásokra, s így a romániai magyarság érdekvédelmi szervezete a politikai elképzeléseit ismertetheti. Sőt, akár (érdemi) vitára is sor kerülhet.

Ha azonban az RMDSZ-nek a szándéka valamivel több, mint Voltaire szándéka volt, amikor tiltakozott a lisszaboni földrengés ellen, akkor az autonómiatervezettel nem szabad sietnie. (Akkor sem, ha elodáznia sem szabad.) Mindenekelőtt önmaga előtt kell tisztáznia, hogy milyen autonómiát akar(unk).

Jó, kulturálist és területit, nem kulturálist vagy területit! Mondta is ezt a kongresszuson Ráduly Róbert Csíkszereda polgármestere. Ami lényeges! Ugyanis a szórványban élő magyaroknak – a romániai magyarság megközelítően felének – a kulturális autonómia (az iskolák, közművelődési intézmények, anyanyelvű sajtó fenntartása, önigazgatása) fontos. És az is fontos, hogy a szórványközösségek jogait ne csorbíthassák a tömb autonómiájára hivatkozva. (Hogy mit jelentene ez, arról némiképpen fogalmat alkothatunk, ha a negyvenes évek dél-erdélyi magyarságának történetét tanulmányozzuk.)

De azt is tisztáznia kell az RMDSZ-nek önmaga és a politikai partnerek, ellenfelek előtt, hogy milyen területi autonómiát tart alkalmasnak. És ezt jeleznie is kell. Nem diszkréten. Konkrétan!

„A Dél-tiroli autonómiamodellt példaértékűnek tartjuk, sokat és sokszor beszéltünk róla, az útról, ami elvezetett az önrendelkezésig” – mondta Kelemen Hunor az olaszországi német kisebbség autonómiáját ismertető könyv bemutatóján. Aztán hozzátette: bár sokszor hivatkozunk rá, nem biztos, hogy mindannyian ismertük a részleteket. Vagy ha ismertük is, fűzöm hozzá én, ha nem klappoltak homályos ismereteinkhez, eltekintettünk azoktól.

Néhányan értetlenül álltak az előtt a történés előtt, hogy az RMDSZ ab ovo visszautasította Traian Băsescu (teljesen komolynak akkor sem vehető) javaslatát, hogy jöjjön létre a Brassó-Kovászna-Hargita régió, a két székely megye különleges státusának biztosításával. Mi ez, ha nem a dél-tiroli modell: egy többségében többségiek, ám jól elkülönülő vidékén önrendelkezési joggal rendelkező kisebbségiek lakta régió?!

Miért volt és maradt mégis ez a terv elfogadhatatlan? Egyrészt azért, mert kimaradt volna e rendezési tervből Maros megye magyarsága. Másrészt mert Székelyföld – elsősorban Kovászna megye – ma Brassó közelségét nem lehetőségnek tartja, hanem fenyegetésnek veszi. Akkor is, ha évszázadokon át Brassó gazdasági, kulturális és egyházi élete megtermékenyítő volt a Székelyföld számára. (Gondoljunk például a szász evangélikusok kezdeményezte falusi elemi iskolai oktatás elterjedésére.)

Úgy tűnik, hogy a két székely megye ma szívesebben tagozódna be egyetlen régióba Maros megyével. Miközben két éve Brassó (magyarbarát) polgármesterének meghívását a közös övezetbe való tartozásra elhallgatták, Marosvásárhely (magyarbarátsággal nem vádolható) polgármesterének javaslatát üdvözölték.

Tisztázandó tehát: elfogadható-e a dél-tiroli modell, a többségében többség lakta régió, amelynek keretein belül valós területi autonómiát élvez a kisebbség? Vagy az erdélyi magyarságnak ennél több, önálló

és magyar többségű régió kell? Mikor és hogyan érhető ez el? Ha a kormány hajthatatlan marad, és közigazgatásivá válnak a jelenlegi régiók, a központin belül milyen mikrorégiónak szeretnénk önrendelkezést elérni? Ha Kovászna-Hargita-Maros megyének, akkor Brassó, Szeben vagy Gyulafehérvár mellett kell letenniük a garast az RMDSZ politikusoknak, amikor a régiófővárosról kérdezik őket többségi tárgyalópartnereik?

Az autonómiáért folytatott szimbolikus harcnak az önrendelkezésért végzett munkává kell átalakulnia, amely során már kevésbé hangsúlyosak a propagandisztikus (választási) célok.

Úgy tűnik, az RMDSZ számára a dél-tiroli modell a kiindulópont. Ezért is adta ki a Szövetség Martha Stockernek, a Dél-Tiroli Néppárt alelnökének a könyvét, amely közérthetően és pragmatikusan írja le a dél-tiroli autonómiatörekvések folyamatát az első világháborútól kezdődően 1992-ig. A tervek szerint a könyv román nyelven is megjelenik, így a román-magyar tárgyalásokon hivatkozási alapul és példaként szolgálhat mindkét fél számára. Hiszen a könyvbe foglaltakat valójában jól ismerjük, hasonlóan történtek velünk, magyarokkal és románokkal is az események. Egészen a nyolcvanas évek végéig.

De miért ne történhetne hasonlóan továbbra is? Mi is hasznosítani tudnánk azt a tapasztalatot, ahogyan a dél-tiroliak ki tudtak alakítani az olasz többséggel egy olyan együttélési modellt, amely ma Dél-Tirolt gazdaságilag és társadalmilag korszerű eurorégióvá avatta.

Vagy nem tudunk?