Mi, Kelet-Közép Európa nyelvi-kulturális kisebbségei kétségbeesett küzdelmeket vívunk kulturális önazonosságunk – a nemzetközi tudományos terminológiában: identitásaink megőrzéséért. Korábban ugyanezt a mai utódállamok többségi polgárainak (akkor még kisebbségi) elődei tették, nem kevésbé sikertelenül. Hogy helyzetük megváltozott, az nem a kisebbségi kérdés nemzetközi (implicite magyar) megoldásának sikerességéből, hanem a világháborús győzelmeket követő nagyhatalmak magyarellenes döntéseiből fakadt. A helyzet nem oldódott meg, csupán a szerepek cserélődtek fel. A korábbi marginalizált identitások váltak uralkodóvá és az uralkodók marginálisokká.

Örülnünk kellene tehát, hogy az identitások kérdése ismét napirendre került. Sajnos, a jelenlegi fordulat még a békekötések igazságtalanságainál is riasztóbb.

A mai „identitáspolitikát” (mely a jelenkori amerikai zavargások ideológiai hátterét képezi) ugyanis, amint azt Vojin Saša Vukadinović, a berlini Freie Universität professzora Az új kultúrharc című Die Weltben megjelent írásában megállapítja, mindenekelőtt pszichológiai vonások jellemzik: a számunkra ellenszenves embercsoportok kiközösítése, a rombolási hajlam, a falanx iránti vonzalom. Mintha a 70-es évek szélsőbaloldali terrorizmusa, illetve a maoista szekták kelnének ismét életre. S eredetük ismét az egyetemi kampuszokban keresendő. A main stream ideológiától eltérő álláspontokat képviselő kollégák és kolléganők céltudatos és összehangolt elutasítása, zaklatása, nyaggatása ma már az egyetemi élet mindennapos gyakorlatához tartozik. (Nemcsak Nyugaton, de voltaképpen idehaza is.) A célkitűzés ekként nem a kulturális identitások megőrzése, hanem magának a „kultúrának az eltörlése.”

Az ideológia a második feminista forradalom bibliájára, az amerikai Judit Butler A nemek rossz közérzete című munkájára vezethető vissza. A korai feminista mozgalmakkal ellentétben Butler számára a társadalmi (implicite kulturális) konstrukciónak minősített hagyományos női identitás felszámolása a cél. A női emancipáció eredendően a világosan körülhatárolható identitású nőnek a világosan körülhatárolható identitású férfiakkal való egyenjogúvá (és korántsem egyenlővé) tételét tartotta fő feladatának. A nemi identitásokat megsokszorozó új feminizmus szempontjából hagyományos női identitás ma már elválaszthatatlan a férfiaknak való alárendeltségtől, sőt még a fehér faj dominanciájától is. Ily módon a legváltozatosabb szexuális preferenciák vállalása a férfiak által képviselt szexizmus, illetve a fehér ember által képviselt rasszizmus elutasításával kapcsolódik „szervesen” össze.

Az elmélet úgy kreál kisebbségeket, hogy egyben tagadja maguknak a kisebbségeknek a létét is. Hogy hogyan lehetséges mindez? Úgy, hogy a mesterségesen kreált nemi identitásokat (van belőlük legalább 70) minden „kisebbségi csoport” „egyetemesen emberivé” nyilvánítja. Azaz bizonyos értelemben kizárólagossá, ahogyan azt a vallási felekezetek is teszik. Az ő nemük voltaképpen az egyedül érvényes, minden másik tévelygés. Következésként mindenkinek ekként kell őket kezelnie… (Nem nehéz észrevenni, hogy ekként is az általuk hévvel tagadott hetero-kizárólagosságot reprodukálják...)

Az ideológia a Gender Studies (azaz a gender-tanulmányok) nevű tudományágban nyerte el legitimitását, majd egyfajta érinthetetlenségét. A gender-elméletről Nyugaton nem zajlanak viták. A hagyományos nemek ma már megkérdőjelezhetetlenül társadalmi konstrukcióknak számítanak, „nincs mögöttük semmiféle természeti adottság, illetőleg valóságfedezet”. Az elmélet non plus ultrája a mindenféle biológiai meghatározottságot tagadó nemiség-felfogás. A gender studies önmagát a feminizmus jelentőségteljes továbbfejlesztésének tekinti, hiszen segítségével olyan „kisebbségi” vágyak kerülnek napirendre, melyeket a hagyományos feminizmus s a hozzátartozó kutatások ignoráltak.

Az akadémiai szövegeket genderszakértők vörös ceruzával vizsgálják át, és a „szakma” mindent, ami „szexistának”, „rasszistának”, „homofóbnak” vagy „transzfóbnak” találtatik, a korszellem máglyájára küld. Ez az eljárás gyakorlatilag a szólásszabadság felszámolását jelenti. A gender-studies egyetlen alkotása sem került még komoly tudományos viták középpontjába. Aminek több oka lehet. Az egyik bizonyosan az, hogy a fogalmi háló gyakorta értelmezhetetlen, ahogyan azok a módszertani eljárások is kétségesek, melyeken az argumentáció alapul. Mindez élesen szemben áll azokkal az alapelvekkel, melyek a szellemtudományokban, a szociológiában vagy a politikatörténetben érvényesek.

A problémákat jól jelzi, hogy Vukadinović szerint egyetlen a gender studiesben ügyködő német professzorasszony sem tett szert nemzetközi hírnévre, de még a tanítványok közül sem futott be senki komolyabb karriert. Ennek ellenére a szakma berkeiben rendületlen a bizonyosság, hogy a tagok nélkülözhetetlen egyetemi és társadalompolitikai munkát végeznek. Néha persze felhangzik a méltatlan elhanyagoltság siralma is, de mindez puszta színjátéknak tűnik. A gender-klánban nem ütköznek ellentétes álláspontok, a Judit Butler-monológ az egyeduralkodó. S akárcsak a genderpápa, a hívek is figyelmen kívül hagyják a nőtársadalom igazi problémáit, a nőket érő lealacsonyító praktikákat, visszaéléseket, jogfosztottságot. Főként a világ más tájain. De még Európára vonatkozóan sem foglalkozik senki a női szállások, a női börtönök helyzetével, a mecsetekben folyó nőellenes diskurzussal, vagy éppenséggel a dzsiháddal. A „szak” nem a problémamegoldást tartja feladatának, hanem mások szövegeinek kifogásolásával, esetenként lesajnálásával van elfoglalva. A közvetlen eredmény disszertációk tömege, melyek arról szólnak, „hogyan” kell bizonyos témákat a médiában „helyesen” forgalmazni, vagy „szaktudományosan” tárgyalni.

Ami meghökkentő, hogy ezek a tanulmányok mennyire keveset foglalkoznak a nőiség voltaképpeni lényegével, a nők társadalomban betöltött szerepével. Bizonyos szövegek egyenesen nőelleneseknek tűnnek. Vukadinović egy riasztó példát is bemutat. Daniela Hrzán a nő bizonyos muszlin társadalmakban szokásos „genitális megcsonkításáról”, melyet ő a „nő genitális metszésévé” keresztel át (voltaképpen a csikló eltávolításáról van szó), így ír: „Mindent összevetve megállapíthatjuk, hogy a kiteljesedett szexualitás nem hozható szükségszerű összefüggésbe az orgazmusra való képességgel.” Azoknak a nőknek a megalázottságáról, frusztrációiról, akik a szóban forgó műtéten átesnek, szó sem esik.

Ahogyan Judit Butler nyomán a burka viselése is valami áldás gyanánt jelenik meg. A női „alázat és büszkeség” megvédelmezésének eszköze.

Azt persze senki nem vonhatja kétségbe, hogy saját kulturális univerzumunkból nincs jogunk egy másik kulturális univerzum meghatározott eljárásait megítélni, hiszen a kultúrák szervesen összefüggő rendszerek, melyek csupán belülről, rendszer immanens logikáját követve vizsgálhatók. De ez a mi fehér társadalmainkra is érvényes. Ezeknek a társadalmaknak a jelenét sem szabadna a manapság divatossá vált női- és meleg-frusztrációk szemszögéből megítélni. Hiszen a szerves rendszerek egyik legfőbb jellekvonása az, hogy rugalmasan alkalmazkodnak a társadalmi változásokhoz. Az a törekvés, hogy a gender-tanulmányokkal az Európában született és felnőtt individuumokban származásuk miatt szégyenérzetet keltsünk, ugyanolyan értelmetlenség, mint más kultúrák érékrendjének saját kultúránk vonatkoztatási rendszeréből történő egyoldalú megítélése.

A feminizmus alapvető célkitűzései és a gender-elmélet közt Vukadinović szerint áthidalhatatlan szakadék feszül. Az előbbi felszabadítani, emancipálni akar, a második megalázni elbátortalanítani, büntetni. Olyan bűnökért, melyeket (legalábbis mi) már el sem követhettünk.

A gender-elmélet sokszor hajmeresztő túlzásainak leleplezésére a filozófus Peter Bogossian és a matematikus James Lindsay szellemes tréfát eszelt ki. Írtak egy cikket, mely közvetlen ok-okozati összefüggést „mutatott ki” a férfi nemi szerv és a globális klímaváltozás között. A cikket a rangos Cogent Social Sciences című pay-to-publish (azaz fizetéses) egyetemi folyóiratnak ajánlották fel. A szerkesztőség kollegiálisan (peer-review) elfogadta a cikket, és gátlástalanul le is közölte. Senki sem figyelt fel rá, hogy a gender-fogalmaktól hemzsegő értelmetlenségek közt semmi tényleges összefüggés nincs, és hogy a mellékelt szakirodalom címeinek nagy része is puszta kitaláció. Magának az alaphipotézisnek a képtelen voltáról nem is beszélve…

Az amerikai történések háttere előtt Németországban mintha változna a helyzet. Susanne Gaschke szintén a Die Weltben megjelent cikke szerint a németek túlnyomó többsége az úgynevezett gender-nyelvhasználatot is elutasítja. Ez nem újkeletű felismerés, de csak ma nyílt rá lehetőség, hogy a nyilvánosságban is szóba kerülhessen. A német nyelvben közismerten fontos szerepet játszanak a nyelvtani nemek. A sajtóban és főként a tudományos publikációkban az utóbbi években szinte már kötelezővé vált bizonyos foglalkozások hagyományosan hímnemű alakjainak egy nagy I betűs kiegészítés közbeiktatásával valónőnemű megkettőzése (pl. ProfessorIn, többes számban ProfessorInnen). Ezeket az erősen mesterkéltnek ható nyelvi alakzatokat, melyek a gender-elmélet hívei szerint a német nyelvhasználat kirekesztő vonásait hivatottak kiigazítani (mintha a szavak és nem a mögöttük álló valóság számítana), a németek többsége (felmérések szerint 56 százaléka) elutasítja.

Az ellenszenv sajnos nem csupán a gender-elmélet értelmetlenségeit érinti. Sajnos, a női emancipáció rokonszenves és társadalmilag meghatározó jelentőségű törekvéseit is beárnyékolhatja.

Az igazi probléma azonban nem csak az, hogy a gender-elmélet Vukadinović szavaival az utolsó szög a voltaképpeni feminizmus koporsójában. Legalább ekkora bajnak tűnik, hogy a rasszista fehér férfi gyűlöletére alapozott teória a marxizmushoz hasonlóan ismét a múltat akarja végkép eltörülni, és működőképes emberi társadalmakat próbál káoszba taszítani.

Ami számunkra is tragikus, az az, hogy a női emancipációhoz hasonlóan a nyelvi-kulturális kisebbségek emancipatív törekvéseit is hiteltelenítheti. Azt a benyomást kelti, hogy az identitások csapdájából egyetlen kitörési lehetőség van: az univerzalizmus (utópisztikus) ígéretének „maradéktalan” valóra váltása.

Csakhogy a (mindenki mástól való) különbözés és a konfliktusok igenlése csupán eszköze a politikai harmónia kialakításának, és korántsem végcélja. Sajnos, az, ami Amerikában és részint Nyugat-Európában manapság történik, mintha az első hipotézisen alapulna.

Az pedig fatális következményekkel járhat.

Mindannyiunkra nézvést.