Sikert aratott a Fejér László szerkesztette Hepehupa szilágysági művelődési folyóirat budapesti olvasók körében. Egy autóbusznyi pesti kiránduló három napon át ismerkedett a régió magyar irodalmi és történelmi nevezetességeivel, s arra a kérdésre, hogy milyen tárgyi emléket ajánlok nekik erről a vidékről, az első három közt a Hepehupát említettem. Volt is keletje, amikor átböngészték, csak minden tizedik vendég gondolta úgy, hogy inkább másra költi azt a szimbolikus összeget. Valljuk be, nagyon is jó arány, különösen ha arra gondolunk, hogy a turista, még ha pesti értelmiségi is, ebben a melegben szívesebben vesz egy jó hideg sört, mintsem egy lapot, amelyből megtudhatja, milyen díszítőelemeket használtak régen a zilahi fazekasok.

Aki már forgatta, az tudja, hogy a szépen szerkesztett és illusztrált, fényes fedelű, negyedévenként megjelenő, százoldalas folyóirat rendszerint sok olyan írást (verset, novellát, önéletrajz és monográfia-részletet, néprajzi és népismereti dolgozatot) közöl, ami közelebb viszi az olvasót az Ady által nevezett Hepehupás vén Szilágysághoz. S ez elsősorban Fejér László érdeme, aki beindulásától kezdve, tizenkét éve gondozza, szerkeszti.

Bár az impresszumban fél tucat támogató neve sorjázik (mint a Communitas  Alapítvány és a megyei tanács), a szakmában dolgozók nagyon is jól tudják, milyen nehéz megjelentetni egy ilyen színvonalas kiadványt, s milyen sok telefonálás és kunyerálás nyomán lehet behajtani az ígért támogatást, ha egyáltalán lehet. Megtörténik: a szerkesztőnek bele kell nyúlnia saját zsebébe, ha azt akarja, hogy a lap időben eljusson az olvasóhoz. A végén még örülhet, hogy nem fizetett rá

Volt Magyar Szós kollégámnak, jóval túl a hetvenen, ez csak az egyik önként vállalt társadalmi feladatként, ha úgy tetszik „vatikáni valutáért” végzett munkája. Mellette tucatnyi más kulturális tevékenység szervezésében vesz részt. Nemrég például a Költészet Tavasza kétnyelvű (magyar-román) nemzetközi zilahi versolvasó találkozót vezette. Erre külön is fel kellett készülnie mind a román, mind a magyar meghívottak (köztük Kelemen Hunor) életpályájáról és költészetéből. Számomra külön élmény volt, hogy Lacit éppen olyan természetességgel fogadták el a románok, mint a magyarok. E találkozó szünetében több nyári és őszi magyar programról beszélgettem vele, amelyekre kolozsváriakat, váradiakat és szatmáriakat is várnak. Mikor e sorokat a maszol.ro- nak pötyögtetem, Laci éppen egy Markó Béla-könyvbemutatót készít elő.

Mindebből könnyen kiderülhet, hogy ez a szikár és szívós férfi (mellesleg öt gyermek apja) fontos tényezője a mai szilágysági kultúrának. Nem tudom mennyire ismerik el odaadó és áldozatos tevékenységét, nem igazán láttam ennek jelét, de remélem az RMDSZ vezetői legalább annyira figyelnek az ilyen és hozzá hasonló személyekre, mint a Szövetségnek azokra a volt politikusaira (volt polgármesterekre, tanácselnökökre, parlamenti képviselőkre), akik egy adott időben az Ezüstfenyő birtokában is hátat fordítottak az érdekvédelemnek.

Hála a fennvalónak, sok Fehér Laci él közöttünk, szervezi kulturális életünket, szóban vagy írásaiban teszi a dolgát tisztességgel, nem a széljárás szerint ide-oda táncolva. Nélkülük, hatásuk nélkül nehezen nyernének választást a legokosabb politikusok is. Jó volna, ha a Fejér Lacik huszonnégy évi hűsége érne annyit, mint a táncos karrier-politikusok négy-öt esztendeje! Jó volna észrevenni, hogy ezek a kitartó kultúremberek százszor annyi hasznot hoznak az erdélyi magyarságnak, mint a tucat-politikusok!