Fontos kérdésről vitáztak Brüsszelben és helyes következtetésre jutottak: az Európai Uniónak nyomon kell követnie, hogy a tagállami médiatörvények változásai a politikai hatalom beavatkozását fokozzák-e. A sajtó túlzott tulajdonosi koncentrációjának veszélyeire is figyelmeztettek.

A romániai képviselő, Renate Weber előterjesztette állásfoglalás elfogadásával az Európai Parlament szavatolni akarja, hogy a médiára se a tulajdonosok, se a politikai és gazdasági lobbik részéről nem nehezedjen nyomás. Az állásfoglalás etikus újságírásra szólít fel, de megjegyzi: a médiaágazatnak magának kell felállítania a médiaszabályzó testületet, amelynek minden körülmények között függetlenül kell működnie. A brüsszeli szemlélet szerint különösen fontos a sajtó önszabályozása. A médiát csupán a szerkesztőségi szabályzatok és az újságírói etikai kódexek alapján lehet ellenőrizni. S az én olvasatomban a sajtót a szerkesztőségi szabályzatok és az újságírói etikai kódexek alapján kell is ellenőrizni. Az újságíró szervezeteknek figyelni kell(ene) azokat a káros jelenségekre, amelyek a szakmai és etikai alapelvek ellenében a sajtó szavahihetőségének – implicite a média társadalomra gyakorolt jótékony hatásának – a csorbulásához vezethetnek, s ezt jeleznie kell a sajtó munkatársainak, illetve az olvasóknak, tévénézőknek, rádióhallgatóknak. (A Magyar Újságírók Romániai Egyesületének Becsületbírósága – úgy érzem – adós ezzel. Nem hallgatom el, hogy a Becsületbíróság ezt másként látja. A testület szerint e médiafigyelés és az etikai vétségek feltárása nem a feladata.)

Az EP-képviselők az oknyomozó újságírás támogatására szólítják fel az Európai Uniót és a tagállamokat, mivel az oknyomozók munkája ellenőrzi a demokrácia működését és bűncselekmények felderítéséhez is hozzájárulhat. Ez a javaslat azonban aligha talál meghallgatókra, ugyanis a tényfeltáró újságírást Európában az tette tönkre, hogy a hatóságok, amelyeknek a feltárt tények alapján a káros, bűnös jelenségek felszámolásával kellett volna foglalkozniuk, fülükre ültek. Így nem csupán az újságírók szembesültek a tényfeltárói munka értelmetlenségével, hanem a társadalom médiafogyasztó része is azt a tévhitet táplálta magában, hogy a leleplezés nem az igazságot és igazságosságot szolgálja, hanem a politikai leszámolás eszköze.

Nagyobb sikert lehetne elérni a média tulajdonviszonyainak átláthatóságának terén. Noha sok esetben tudjuk, sejtjük, kinek a tévéje, lapja, rádiója ama harcos orgánum – az Antena-csoport például a Voiculescu családé –, s máris legyintünk: „Nicsak, ki beszél!”, valóban hasznos lenne a tulajdonosok nevének nyilvánossá tétele. Megkönnyítené a hírek válogatási, szerkesztési és tálalási módjának értelmezését az információt fogyasztóknak, amely ma már elengedhetetlen a környező világ politikai, gazdasági és társadalmi rianásainak a megértéséhez.

Az elmúlt romániai választási kampányokban fontos kérdés volt, hogy vállaljon-e romániai magyar újságíró politikai szerepet. Noha az újságíró társadalmi aktivizmusa, a funkcióhalmozás a kisebbségi társadalmakban elfogadott (szükséges rossz), a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete ajánlást fogadott el, amelyben arra kérte tagjait, válasszanak az újságírói és a politikusi szerep között, a két szerep együttes megélése ugyanis negatívan érinti az újságíró-politikus és az újságírói szakma társadalmi megítélését. Fontos kérdés ennek a helyzetnek a fordítottja: jó-e az, hogy politikusok tulajdonosi, minőségben (is) befolyásolják a sajtót? A válasz egyértelműen nem. (Kivéve talán, ha a politikus bevallottan pártlapot ad ki. Ám a bevallottan pártlapoknak nincs piacuk. Ezért álcázzák a pártlapokat független újságoknak, amelyekre – mivel az olvasó ember gondolkodó ember – szintén nincs vevő.

A nyugati típusú demokráciában hosszú évtizedekig főszereplő volt a sajtó, amely felelős volt azért, hogy a közérdekű információk eljussanak az állampolgárokhoz, akik ezáltal részeseivé válhattak a demokratikus rendszereknek. Mára e főszerepet mellékszereppé alacsonyították a gazdasági, politikai döntéshozók (imperszonálisan ezt a folyamatot nevezzük válságnak). Az Európai Parlament, most azonban arra figyelmeztet, hogy e szerepváltás a demokratikus rendszerek bedőlésével járhat.

A szabad sajtó tehát – Brüsszel szerint is – a demokrácia ismérve. Szabad csupán az a sajtó lehet, amely folyton megkérdőjelezi tényleges szabadságát és önszabályzással állít mércét és dönt le korlátokat, igyekszik távol tartani önmagát a külső nyomástól. A romániai magyar sajtó 1989-ben nyerte vissza függetlenségét. Ma meg kell találnia azt a módot, ahogyan megőrizheti ezt a szabadságát. A szabadság védelmének egyik bevált módszere a felelősség vállalása. A felelősség és a szabadság viszonya pedig igen bonyolult és továbbgondolandó kérdés.