Sok ezren gyűltek össze Novruz, Új Nap, a tavasz első napjának (a perzsa időszámítás szerinti újévnek) az ünnepén Kurdisztán-régió fővárosában, Diyarbakirban, amikor egy Abdullah Öcalantól érkező utasítás felolvasására került sor. A halálra, majd öropéer-életfogytiglanra ítélt vezér mindeddig török börtönből irányította a kurdok önérvényesítő törökellenes harcát. Novruz ünnepén azt az öcalani levelet olvasták fel, amelyben a harcok beszüntetését, a hadszínterekről való visszavonulást, fegyverletételt kért a kurdoktól, a török erőktől úgyszintén.

Amennyiben a kurdok betartják a vezér elképzelését, komoly esély lehet arra, hogy javul a törökökkel való viszony: „...a fegyverek hallgatása, a politika (diplomácia értelemben) dominanciája következik. Nem a vég ez, hanem egy új éra kezdete.”

Megnyugtatóbb, ha a nagyvilág a folyamat sikerébe vetett bizalmát két igencsak vérmes politikai habitusú képviselőre alapozza, úgy ítélve, hogy majd az Erdogan-Öcalan duó old és megold, mert különben aggasztó bomláskezdetnek lehet tanúja, de most már az egyetemi diákság körében.

Imrali (a kis börtönsziget, amely Öcalannak „becenevet” is adott) béketervében nem épp arra gondolt, hogy Diyarbakirban, a Dicle Egyetemen több napos véres összetűzésekre kerül sor a pro-Hezbollah és a Béke és Demokrácia Pártja, valamint a Török Munkáspárt szimpatizáns fiataljai között. A folyamat nem állt meg itt, hisz diák-összecsapásokat jelentettek Ankarából, Isztambulból és Samsunból, s félő, a sor még folytatódik. A törökök először arra figyeltek, hogy miről is lehet szociológiailag szó, azaz, hogy az összecsapások miként alakultak tömegverekedésekké, és miként politikailag fenntartott, gyúanyaggal ellátott erőszakos cselekedethullámmá. Meglepő a Kurdisztáni Közösségek Közgyűlése felől érkező reakció: ilyen konfliktusok lesznek még, ha spontán jellegűek, ha meg az egyetemi fiatalságra vezethetőek vissza, akkor kezelhetjük az ügyet. Tárgyalópartnernek és nem ellenségnek kellett volna tekinteniük őket... Félelmetes hogy a Hezbollahra gondoltak! Érdemes találgatni, hogy a PKK, vagy a kormány berkeiben kiknek nem kell béketerv, kinek érdeke a szabotálás. A hangsúly később kellően áttevődött arra a gyanúra, miszerint a szíriai és az iráni kurd kisebbségekre is vonatkozó, békés visszavonulást sürgető öcalani elképzelés az illető országokban diszkréten kiverte a biztosítékokat. A Törökországot szétharcoló kurdokra ugyanis mindenképpen szüksége lenne mind a volt regióvezető, most épp Ankara-ellenes Szíriának, mind a régióvezetői szereptől egyre távolodó Iránnak, de gyaníthatóan a perzsák által irányított és kurd problémákkal küszködő Iraknak is.

Damaszkusznak és Teheránnak kézügyében van a Hezbollah, illetve ennek szociális-gazdasági-ideológiai fonalon rángatott forgács-ifiszervezetei, s ha ezeknek – például diákharcokkal – sikerülne kifordítaniuk a mostani békefolyamatot, elérnék, hogy a PKK az országkeresés mellett ismét Aszadnak (vagy követőjének) és Ahmadinezsádnak (illezve követőjének) maszekoljon.