Lazán elhevert az íróasztala mögötti ergonomikus széken, és hamiskásan mosolygott felém, amikor beléptem az irodába. A rendelkezéseknek fittyet hányva komótosan füstölt, majdnem detektíves (serifes-kovbojos) sorozatban érezhettem magam, csak a zenei aláfestés hiányzott. Az épületben a portáson és egynémely műszakin kívül alig volt más. Ebben a statisztahiányos környezetben vettem át az iratot: a fejléces szabványszöveggel borított papirost, amelynek alján ott posztolt az aláírás, mint szemfüles utóvéd. Ekkor került elő a pecsét a fiókból, és megkoronázta a nyomtató melegétől párolgó felületet. Aztán, mivel születésnapja volt éppen, koccintásra invitáltam egy diszkréten besurrantott pezsgősüveggel hadonászva, mire ő, a járványra és a járgányra való tekintettel hárított, hogy majd arrébb, amikor...

Elszívtunk hát még egy cigarettát a kora esti csendben, és az első két slukk után megint előbújt az a kamaszos-bevállalós mosolyféle: „Képzeld, most mi mindent el lehetne intézni, hiszen nálam hagyták a titkárságról a pecsétet” – bökte ki, és elnézett a kertre nyíló ablakon a Szamos felé.

Ha azt mondom neki: szfragrisztika, emberünk nem reagált volna (fárasztó nap, hátha ez a másik már ivott, s itt halandzsázik... vagy provokál, gondolhatná a hamuzó peremén pihenő cigarettája mögül), pedig érdekes dolgokat mesélhettem volna vaktában a pecsétekről: hogy mitől veres vagy mikor nyomták spanyolviaszba, miért álltak oly nagy becsben régedes-régen, és hogy azok az idők ma már a pecsétgyűrűk néhol giccses imitációiba zsugorodtak – méltatlan zárványaiként megannyi dicső kornak. Hogy a vármegyék pecséthasználatát törvénybe iktatták mintegy 470 évvel ezelőtt (s tán innen datálható a bürokrácia elburjánzása...), hogy ha valamelyik hiteleshely visszaélt pecséthasználatával (protokorrupció!?), a király rögvest összetörette a pecsétnyomót, s csak később engedélyezte újabb eszköz vésését. Hogyha pecsétet küldtek, sajátot, az felért akkoriban egy beidézéssel, a küldönc, ha felmutatta a sigillumot, elhadarta az időpontot és a helyszínt, a címzettnek bizony nem illett kételkedni az üzenet hitelességében. Hogyha azt mondom: bulla, az nem a Móricka román megfelelőjének eltorzított változata, hanem fémpecsét. Meg még jó pár csemegét, a szigillográfia, egyszerűbben pecséttan területéről.

Ehelyett én is a Szamos felé tájoltam (a folyón át a fák közé), mintha csak a  jövőbe leskelnék, a közelibe: ahol az e-kormányzat seperc alatt átveszi és diktálja a ritmust; szőrén-szálán eltűnnek a pecsétek, a rugós, fanyelű, az inox borítású kerek és ovális pecsételők, meg a szögletesek, s ez utóbbiakkal egyetemben az iktatók, majd a lefűzött „sínes dosziékba” préselt archívumok (melyek, mily véletlen, ha egykori telke után kutatott valaki Erdély-szerte, rendszerint eláztak, elégtek, bepenészedtek). Csinovnyikok ezrei maradnak legfontosabb munkaeszközük – és szakmai létezésük egyetlen indoka – nélkül. Előjegyzés, aláírás, ellenjegyzés és szuperszignó + végsőpecsét, tehát mindez ötévnyi távlatban már avítt bürokratikus reflexként felcímkézve az intézményesített archaizmusok kategóriájába vonul. Olajozott, hatékony, idő- és idegkímélő praktikák, elektromos kézjegy, jelszavak és digitálisan leokézott dokumentumok…, itthonról intézett kocsibérlés, válóper-kereslet, temetői sírmegváltás.

Hogy kis haladékot adjak minderre, újabb cigaretta után kotorászok: a fellobbanó gyújtó lángjánál oldalt sandítok lefele, persze csak véletlenül, hogy lássam, tintatelt párnájára hajtott fejével a pecsét miként piheg egy ilyen felelőségteljes nap után: öntudatosan, visszafogott elégedettséggel, mert tudja: holnap is számítanak rá... és viszont.