Meglett, sőt megvolt férfikorban nehezebb is, könnyebb is a vallomás korábbi dicstelenségeinkről. Nehezebb, mert minden tapasztalatunk mutatja, s csak mi tudjuk igazán, milyen hülyeségekkel voltunk képesek foglalkozni, mennyi felesleges dolgot műveltünk, és milyen nevetségesek lehettünk bizonyos helyzetekben. (Erre gyógyír Emil Cioran biztatása: legyünk nevetségesek, a nevetségesség emberi, a nevetségesség felszabadít – nincs is megvetendőbb az öntelt, ünnepélyes idiótánál, amire a románnak olyan bódító kifejezése a ’tembel solemn’.) De meg könnyebb is, hiszen ki törődik már azzal, hogy mit szóltak vagy mit szólnak az ünnepélyesek egy-egy ifjúkori marhaságunkhoz.

Vallomásos révületben elismerem tehát, hogy ifjabb koromban dalszövegeket gyűjtöttem. Noha volt közöttük népdal, talán eredeti, tiszta forrásból származó is, nem kísértett meg a folklórgyűjtés szenvedélye. Valahogy megérezhettem Wilde Oszkár mondásának általánosabb értelmét, aki azt mondta, két dolgot sosem próbálna ki: a népitáncot és a vérfertőzést. Hogy az őszinteség keserű poharát fenékig ürítsem, be kell vallanom: gyűjteményem legbecsesebb darabjai a könnyűzene éppen menő remekeinek szövegei voltak.

Gyűjtésem több füzetet megtöltött, s gyakran titokban végigénekeltem az egész repertoárt, tekintet nélkül az eredeti előadók nemére, korára, hangjára.

Érdekes volt tökéletesíteni, megváltoztatni, parafrazálni is ezeket a szövegeket. (Két ártatlan példa, bár nem saját költés: Gyere velem akáclombos falumba, Csak vigyázz, hogy ne lépjél a sza... lonba; és Szomorú vasárnap jött meg a folyásom, Hétfőre bedagadt mind a két tojásom. Az ilyen felkészülés is segíthetett aztán a középiskolában, hogy így szavaljuk a halhatatlan verssort: Kétes nedvet mért csepegtetsz még mindig belém?)

Sőt, meg is ihlettek ezek a rímes alkotások: magam is elkezdtem hasonló szövegeket írni, amiket az egyszerűség kedvéért verseknek neveztem, volt bennük érzés, rím és minden, ami kell; teljesen magamtól kitaláltam az akrosztichont, olyan verset írtam, amelynek sorkezdő betűi kiadták akkori reménytelen szerelmem nevét (J....y E......t).

Nem tudom, csökkentette vagy növelte-e kollektálásom értékét, hogy közben falva a kilométereket olvastam válogatás nélkül mindent, gyűjtöttem bélyeget, gyufacímkét (ez volt a legegyszerűbb), végül, de nem utolsósorban mindenféle stupid baleseteket (áradó folyóba esés, fáról leesés, torokgyulladás 42 fokos lázzal, lórúgás, gázkályha-robbanás, sípcsonttörés, bokatörés, minden, ami az igazi férfivá váláshoz elengedhetetlen). A füzetek közben egyre híztak.

Mindezeknek később anyagi nyoma nem maradt, vagy csak alig. A dalosfüzeteim eltűntek, tisztázatlan körülmények között – olcsó pletyka, hogy a kvantumfizika szakkönyvek szorították le őket a polcról. Megmaradt viszont a műveltség, ami az aforizmatikus meghatározás szerint nem egyéb, mint az, ami leülepszik, miután mindent elfelejtettünk. Szerényebben mondva: nagyon sok dalszöveget tudok, olyanokat is, amelyek kihoznak a sodronyból, és elátkozom a pillanatot, amikor a böhöm memóriámba betuszkoltam őket. (Csinibaba!!!) Egyebeket pedig felejtek, lásd az említett relativitáselméleti munkákat.

Nemrég a Jutubon-Jutubicán megláttam a Sír a telefon című slágert. Koós János énekelte magyarul, s amikor felidézte, hogyan zokogott előadása közben az egész közönség, fokozott érdeklődésssel hallgattam meg többször is. (A művész nagyvonalúan elfelejtette megemlíteni, hogy voltaképpen egy olasz számról van szó, a szintén felejthetetlen Volare Domenico Modugno Piange il telefono című daláról. Különben ha már a filmszövegeket a „magyarok” nem fordították, hanem szinkronizálták, a dalok nemzetközi repertóriumának átvételében igazán maradandót alkottak, százával vették át s énekelték magyar szöveggel a nagy nemzetközi slágereket, nemzedékek gyönyörűségére a gulyáskommunizmus fűszereként; Kordáék, Koósék, Kovács Katiék és a többiek sokszor az eredetinél jobb színvonalon adták elő a lélekápoló darabokat. Miközben a táborban ilyen szempontból a magyarok alkalmasint a legjobbak voltak, Romániában szinte index alatt tartották őket. Jut eszembe a jellemző mozzanat, amikor – a hatvanas évek legvégén – a Kislány a zongoránál Koós János előadásában az Aranyszarvason nem nyerte el a megérdemelt díjat, pedig magasan a legszebb és a legjobban előadott dal volt.)

No, szóval miért is Sír a telefon? A szövegét most írom ide, a dalosfüzetemben nem volt benne (különben is a gyűjteményem eltűnt, mint említettem, most döbbenek rá, hogy ellophatták irigy és kevésbé szorgalmas gyűjtők – talán éppen J. B.?) Készüljenek fel, megható.

Férfi telefonál.

Kislány hangja: - Halló!

- Kislányom, küldjed az anyukád, mondd meg, kérlek szépen, várom válaszát.

-Ki vagy, bácsi, aki tegnap is telefonált? Miért lett olyan szomorú az anyukám? Sírt is.

- Hívjad, siess hát, biztosan elűzöm a bánatát...

- Mondd, bácsi, te valami rosszat tettél az anyukámnak? Amikor keresed, mindig azt mondja: „Mondd, hogy nem vagyok itthon!”

- Hát mondd el, hogy milyen a szobád, és áruljad el azt is, hogy hogy írni tudsz-e már?

- Tudok írni, pedig még csak óvodába járok, az anyukám tanított. Tudod, nekem nincs apukám, mint a többi gyereknek.

- Hidd el, nekem is fáj, hét éve szenvedek már, és egyre csak várok reád.

- Az nem lehet, én még csak hat éves vagyok. Miért nem válaszolsz, bácsi, sír a telefon (?).

- Kislányom, én sírok, gyötör egy nagy titok, s ha erre gondolok, félek, hogy választ nem kapok. Érzem, hogy mást szeret, így élnem nem lehet. Ezért sír oly nagyon a telefon.

- Ne sírj!

- A képed ezerszer láttam már, szeretném, hogyha végre mi együtt nyaralnánk.

- Te láttál már engem? Én már úszni is tudok, majd megmutatom neked. Meglátod, milyen ügyes vagyok.

- Kérlek, segíts hát, én úgy szeretlek téged s az anyukád.

- Te szeretsz minket? Miért? De én még sohasem láttalak! Bácsi, miért sír megint a telefon?

- - Kislányom, én sírok, gyötör egy nagy titok, s ha erre gondolok, félek, hogy választ nem kapok. Nélküled céltalan a holnapom, és ezt nem akarom. Érzem, hogy mást szeret, így élnem nem lehet. Ezért sír oly nagyon a telefon. Kérd hát, hogy várjon...

- Már megy el...

- Hogy megbocsásson...

- Elment.

- Ha elment mégis, elbúcsúzom én.

- Szervusz, bácsi.

- Szervusz, kicsi.

Mélységesen drámai, kétségtelenül, nem csoda, hogy patakzottak a könnyek. A súlyos társadalmi gondokat görgető szöveg még aktuálisabb ma, hiszen mind több a szétszakadt család, a félárva gyermek, a „zabi” (ezt becézve mondom, különben is lehet, hogy a „zabálnivaló”-ból jön). Meg hát persze megváltoztak a szokások és a szülő-gyermek viszony elemei is.

Elképzeltem, hogy a gyötrődő, magát visszakönyörögni akaró apa ma miket, hogyan beszélne a kislányával.

- Kislányom, küldjed az anyukád, mondd meg, kérlek szépen, várom válaszát.

- Ki vagy, geci, az a telefonbetyár, aki tegnap is idepofáztál? Úgy látom, nem bunkofonon hívsz. Miért keseríted az öreglányt? Bőgött is, amilyen hülye érzelgős.

- Hívjad, siess hát, biztosan elűzöm a bánatát...

- Űzöd a nyavalyát! Mondd, mi a francot csináltál a mutternak? Amikor keresed, mindig azt mondja: „Küldd el a búsba, biztos megint becseszett, nem vagyok neki itthon!”

- Hát mondd el, hogy milyen a szobád, és áruljad el azt is, hogy hogy írni tudsz-e már?

- Milyen legyen a szobám? Cuccok szanaszét. Az a kurva macska mindent szétszed. Írni pedig – mi a fenének érdekel? A pornólapokat el tudom olvasni, bagózni tudok, ha már kérdezed, örüljetek, hogy nem füvezek. Tudod, nekem nincs apukám, mint a többi gyereknek.

- Hidd el, nekem is fáj, tizenhét éve szenvedek már, és egyre csak várok reád.

- Az nem lehet, vazeg, még csak tizenhat vagyok. Miért nem válaszolsz, csuklik a telefon? Be vagy szíva?

- Kislányom, én sírok, gyötör egy nagy titok, s ha erre gondolok, félek, hogy választ nem kapok. Érzem, hogy mást szeret, így élnem nem lehet. Ezért sír oly nagyon a telefon.

- Szedd össze magad, a francba! Még jó, hogy nincs faterom, ha az is ilyen gyenge pöcs lenne... Várj csak, véletlenül nem te vagy a fatim? Odaszarok! Miért nem csináltatok egy bratyuszt is nekem?

- A képed ezerszer láttam már, szeretném, hogyha végre mi együtt nyaralnánk.

- Te láttál már engem? Én káromkodni is tudok, a mutter barátja tanított, majd mondok néhányat neked, meglátod, milyen szóbőségem van. Az frankó lenne, ha együtt nyaralnánk, látnád amellbőségemet is, meg a tetkóimat, van egészen új is, oda közel....

- Kérlek, segíts hát, én úgy szeretlek téged s az anyukád.

- Mi a francért szeretnél? S akkor mér nem mutatkoztál eddig, miért vártál tizenhat évet? Hozhatnál konyakot, hogy ne mindig éjfélkor menjen le a mutter a sarokra. És kocsid van? Na jó, ne szívd mellre, miért bőg megint a telefon?

- Kislányom, én sírok, gyötör egy nagy titok, s ha erre gondolok, félek, hogy választ nem kapok. Nélküled céltalan a holnapom, és ezt nem akarom. Érzem, hogy mást szeret, így élnem nem lehet. Ezért sír oly nagyon a telefon. Kérd hát, hogy várjon...

- Már elhúzott...

- Hogy megbocsásson...

- Nem érted, hogy elment azzal a tróger, büdös Passatos ürgével? Lehet, hogy a bossza, egészen belezúgott...

- Ha elment mégis, elbúcsúzom én.

- Szervusz, fati, vigyázz a szerszámodra!

- Szervusz, kicsi.