Válsághelyzetben a nép (társadalom) rendszerint az éppen kormányzó (regnáló, basáskodó, önkényeskedő) pártok és politikusok mögé sorol be – emlékeztet a politológus, mikor egy rádióműsorban a krízisek jellemzőit igyekszik meghatározni. A közös ellen fenyegetése előtt összezár az ország, jó esetben a transznacionális szervezetek, zárójelbe tuszkolják a villongásokat és ellentéteket; a kritika csak módjával bukkan fel a közbeszédben, és szinte már bizonyossággá nemesül a benyomás, miszerint planetáris szolidaritás lett úrrá a bolygón, és ez milyen jó, erőt adó, bizakodást gerjesztő.

Ezért is tűnhet első hallásra disszonánsnak, ha közben a sorok mögött és között kitüremkedő másfajta harci kedvről értekezik egy úgynevezett véleményanyag. Pedig ha csak a tények sorjáznának kommentár nélkül, már az is megtenné (vállalva a manipulatív szándék miatti gyanakvást, hogy miért éppen ezeket a dolgokat, és főleg miért most és hogyhogy egymás mellett...). Trump kampányban van, ezért vág oda Kínának, zsarolja az Egészségügyi Világszervezetet, tüntetésre buzdít a vesztegzár ellen, „bünteti” a demokrata fellegvárnak tartott New Yorkot, és a sportélet (NHL, NBA, MSL) mihamarabbi újrakezdéséért agitál.

Erdogan nincs kampányban, de menekülteket szállíttat a görög határra, befele meg az opponens Sztambulra kenné a sarat, miközben kitart a kétnapos kijárási tilalmat elrendelő, és ezért káoszt keltő belügyminisztere mellett. Orbán, a viktorabbik szintén „kedveli” a fővárost és a többi ellenzéki önkormányzatot, rendet rakat néhány kórház meg vállalat háza táján. Bolsonaro (aki még egy hónapja sincs, hogy pökhendien lekezelte a járványt) a parlamentet küldené hosszabb vakációra, és manifeszt katonai irányítást emleget: exhadfiként felült a nosztalgiahullámra. Orban, a lajosabbik nem elég harcias és határozott, mikor „a szükség törvényt átszab” akció leple alatt kisasszézik a számonkérés elől; nem tagadja kellő-illő hevességgel, hogy pártja holdudvarába tartozó kliensek is bőven kaptak a járványellenes intézkedésekre kiutalt megrendelésekből. Kim Dzsong Un állítólag megfáradt a harcban, és szív- meg érrendszeri gondok miatt műtötték, de felépülését néhány katonai rakétakísérlettel gyorsította (miközben infómorzsákból valószínűsíthető, hogy országában is tarol a kór).

A felsorolás – mint minden hasonló mustra – hiányos, elnagyolt (még Putyin önbalzsamozó törvényfacsarása, Pekingnek az amcsikat hibáztató propagandanyilai, vagy a koronavírus kifejezést Türkmenisztánból kitiltó helyi diktátor sem teszi teljessé a körképet). Meg tendenciózus is, kicsit – fűzhetné hozzá a világ járását nálam jobban ismerő sajtófogyasztó.

Egyvalamiben azonban egyet kell értenie a fenntartásokkal élő olvasónak: talmi és illanó vágynak bizonyult a globális közös front; elegendő csak az Európai Unió megkésett, és továbbra sem eléggé összehangolt járványellenes fellépésére utalni. A fennkölt gesztusokkal és szövegekkel kitapétázott színfalak mögött ugyanazokkal a technikákkal – talán diszkrétebb hadmozdulatokkal – folyik a mindenkori hatalom–ellenzék huzavona, a felek pedig nem átallják a cinizmus nevű kötelező tantárgyból az újabb piros pontokat begyűjteni, midőn a járvány emberi-anyagi veszteségeire hivatkozva, támadják ellenségük (mert az avítt ellenfél kifejezés holmi sportszerű küzdelemre asszociál) sebezhetőnek vélt állásait.

P. S.: Hogy mindezek után nehogy elvakult balliberális (rosszabb esetben ökoanarchista) kiáltványnak minősítse egynémely komment a fenti szöveget, rögtön hozzáteszem: ugyanúgy károsnak vélem bármely ellenzék hiszterizált megnyilatkozásait, amelyekkel a valós (esetleg konstruktív), az érdemi kritika helyett pusztán a leendő voksokat ígérő hangulatkeltésre hajt.