Most minden reményünk és csodálatunk az orvosoké, nővéreké, általában a kórházi személyzeté – szajkózzák a politikusok patetikus regiszterben. És igazuk van: rajtuk áll jórészt (a lakossági fegyelem és a hatósági szigor mellett), hogy hány csatát vesztünk vagy nyerünk a COVID-19-es ellenféllel szemben. Csakhogy a képzeletbeli lövészárkokba küldött medikusosztagok nem tarthatják a frontot megfelelő utánpótlás nélkül; a kellő védőruhák és fertőtlenítőszerek hiányában csak a vakmerőség és a vakszerencse szegődhet melléjük segédcsapatként, de ez most kevésnek bizonyul.

Dezertálnak hát, mint a „rendes” háborúban szoktak: maguk is betegszabadságra mennek, vagy – ami még drámaibb – lemondanak. Egyes országokban ezt a helyzetet a hatóságok kezelni tudták – mondja Cristian Pârvulescu az egyik hírtelevízióban. A politológus a francia példát hozza fel, ahol rendelettel betiltották a szabadságolást az egészségügyben, illetve másikat (olaszországit): ha lemond valaki, akkor már nem térhet vissza utólag a szakmába. Adminisztratív válságkezelő szempontból akár indokolható (és hatékony) lépés is lehetne. Pârvulescu kiegyensúlyozottnak tekinthető személyiségként, ugyanakkor nem hallgatja el, hogy gond van a gyógyászok ellátásával, de szerinte a hippokratészi esküt tett szakembereknek be kell látniuk a helyzet különlegességét, és meg kell érteniük, hogy a hatóságok idővel – „încetul cu încetul” – idézem a politológus professzort – megoldják a védőfelszerelések gondját. Csakhogy ebben a pillanatban nem tudok mit kezdeni ezzel a kifejezéssel. Nem vagyok a könnyen pánikoló alkat, egyesek meg úgy vélik, a veszélyérzetem az átlagosnál alacsonyabb, de most alapos fáziseltolódást vélek felfedezni a válságot kezelő orvostársadalom elhivatottsága–frontedzettsége és a hatóságilag biztosítandó hátország dinamikája között.

Szucsáva és Arad – két eklatáns honi példa. A moldvai esetben menedzseri-szervezési hibákra hivatkoznak (aránylag homályosan), a másik történetet pedig kisfilm dokumentálja hitelt érdemlő módon. A felvételen a reggeli eligazításon a Megyei Közegészségügyi Igazgatóság vezetője alpári (párttitkári) hangnemben hordja le az orvosokat, akik vonakodnak a határátkelőhöz menni az épp hazaérkező román állampolgárokat szűrni, merthogy nincs kellő védőfelszerelésük. Bónuszként jöjjön még egy fővárosi orvos elkeseredett nyilatkozata, aki nevét vállalva egyszerűen gyilkos felelőtlenségnek nevezi a hiányosan felszerelt orvosi személyzet frontra vezénylését. Indokai szakmailag, logikailag egyaránt ütősek: 1. maga az orvos is elkaphatja a fertőzést, sőt több fertőzött pácienssel kapcsolatba kerülve felülfertőződik, és ezáltal súlyosabb állapotba kerülhet, mint egy átlagkontaktus esetén, 2. megfertőzheti kollégáit, ami a kórház hatékonyságát rohamosan csökkenti és 3. továbbviheti a vírust olyan betegekre is, akik nem fertőzöttek, csak gyanúsak, vagy az intézmény egyéb részlegein fekszenek, illetve 4. a szolgálat után hazatérő doktor családja, baráti és ismeretségi köre virtuális célponttá lép elő.

És itt érdemes egy szusszanásra megállni: míg a kórházban működő egészségügyisek védelme kapitális, az alapellátásban dolgozók, a körorvosok (maibb nyelven háziorvosok) egyenesen siralmas ellátottsága jóval hátrébb sorolódik, mint azt a jelenlegi állapotok megengednék.

Indokot, kifogást, akár önmagában megálló érvet még egy cikknyi terjedelemben listázhatnának a hatóságok, illetékesek, szóvivők, egyéb ad-hoc felelősök, szakpolitikusok és véleményformálók: a gyártók leterheltségétől a pénzhiányon át a beszerzési procedúrákig van itt mit felhozni mentségként. E rovatban már utaltam a múlt héten (itt), hogy a félvállról vett veszély miként izmosodott valós fenyegetettséggé például az államfői diskurzusban. A következő mondatra biztosan érkezik majd többrendbeli és többféle reakció, de nem állhatom meg, hogy ne vonjak (a léptékeket betartva) távoli párhuzamot a vuhani hatóságok tiltó, tagadó, bagatellizáló, majd (most is zajló) maszatoló magatartása és jó néhány európai (pl. olaszhoni) – s ezen belül hazai – döntésbeli és kommunikációs melléfogás között (belügyminiszteri rendelet a térzenévé züllesztett himnuszról, kijárási igazolványok körüli dadogás, és a foksányi polgármesteri nyilatkozata az imádkozásról, mint egyetlen védekezési módszerről). Mert a hatóság anatómiája és rezonja mindenütt a glóbuszon hasonló reflexköteg révén működik: a felelősség szétterítése („kiszervezése”), a számonkérés ellehetetlenítése (vizsgálat indul, speciális bizottság alakul, törvénybeli kiskapuk feltépése), miközben harsányan megvédetik a – lehetőleg minél szélesebb – hatáskör, ergo nélkülözhetetlen fontosság. Van ennél egyszerűbb képlet, a türkméneké, ahol szintén hatósági tiltással irtották ki/tiltották be a koronavírus kifejezést, „s ha már nincs neve, nem létezik, legalábbis nálunk nem fordulhat elő” fejtegetés alapján jutottak a végső győzelemre.