Közismert igazság: a széncsaták végjátéka folyik édes hazánkban a mostoha anyagi körülmények ellenére. Hogy a szén egyre kevésbé kell, erre már a kilencvenes évek elején ráébredhetett az ország és maga a bányászok serege. Akkor még be lehetett őket hívni Bukarestbe, a csodásba, hogy szétverjék a tüntetőket. Akkor a régi munkásmozgalmi és a szocializmus hajnalán megszokott módszerekkel el lehetett hitetni a tárnák mélyén kormozódó, talpig vasba és ideológiátlan osztálygőgbe bujtatott bányászsággal, hogy még mindig ő az uralkodó osztály a rendszerváltás dacára, vagy nála a fizikai erő, hiszen rendőrség-csendőrség még csak szerveződőfélben vala és félénk, mint elsőáldozó az oltáriszentség előtt.

Aztán már erre sem volt szükség, csak némi szénre és munkára, de egyre kevesebb munkaerővel. Ezt viszont a bányásztársadalom nem tudta feldolgozni.

Tragikus évek következtek/következnek. Nem kell a fekete arany – ha azt kiterjesztjük a kőolaj mellett a kőszénre, lignitre vagy más altalaji kincsre is a terminus publicisticus-t, amely energiát szolgáltat.

Munkanélküliség, elbocsátás, termékfelesleg, visszaküldött vagonok, elszegényedés várt a bányászokra és koloniáikra. Igaz, csökkent a szilikózisban megbetegedők száma, de annál nagyobb lett a búskorcsmák és nekibúsultan vedelők száma. A kormányoknak erre nincs és nem is volt érvényes, életképes megoldása. Ekkora – százötven termelő év alatt összezsúfolt – tömeget nem lehet gondok nélkül szétoszlatni, szétszórni valahová, ahol megélhetést is talál. Jó, a legfrissebbek, akik leköltöztek a bányaságokba, azonak volt még hová hazahátrálniuk, visszakozniuk és visszavedleni gazdálkodókká – de a nagy többség? Akiknek ősei az eredethelyen legalább egy százada mindent feladtak, és végleg szénvölgyiekké lettek?...

Valószínűleg a bányászoknak emberiességi okokból nem lehet megmondani közvetlenül, kíméletlenül, hogy egyre kevésbé lesz szükség a munkájukra és annak gyümölcsére, a szénre. Sőt a termocentrálékra sem. Egyrészt mert az altaj kimerül(t), másrészt mert jönnek a nem konvencionális energiahordozók, források, erőművek. Vagy Petőfivel szólva, relatíve „azért a víz az úr”, vagyis a vízierőműveket szereti inkább az Európai Unió és a környezetvédők. Csak hát a föld vízkészletei – édesvízkészletei – sem végtelenek. A megújuló energiaforrásoké a jövő.

A hírek ismét a bányászok megszorongattatását vetítik előre. S ha a sztrájkok ideig-óráig még rákényszeríthetik a tulajdonosokat arra, hogy hétfőnként újrakezdjék a termelést, hogy a hőerőművek átvegyék a kibányászott szenet, ám ez sem hosszú távú megoldás.

Meddig és milyen folyamatossággal nyugtathatók meg a széncsaták egykori hősei?

Talán ezért is hajlik a kormány arra, hogy a fekete arany helyett a klasszikus sárga csengő csikókat gyűjtse az államkincstárba, fizetőeszközünk alapját erősítse, fiziokrata szempontok szerint gazdálkodjék a pénzszektor, mintsem hogy a termelő üzemeket fönntartsa, hiszen a verespataki arany és ciános technológia ígéretesebb, mint maga a bányamívelő. Elvégre lejártak már azok a marxista idők, amikor elvekben még az ember volt a legfontosabb tőke.

Ma a bányász ül a tőkén, és iszik vagy hosszan néz maga elé. „Aztán lefekszik egyedül”. Ha még van hajléka, tető a feje felett...