Csak hálásak lehetünk román nacionalista barátainknak, hogy a koronavírus-influenza-kanyarójárvány-sertéspestis-hisztériában, az eszelősen akart előrehozott választások őrületében, a még sosem volt gazdasági válság fenyegetésének légkörében, gondoskodtak néhány üdítő színfoltról is!

A tengernyi gond közepette ugyanis már szinte bájosnak tűnik a hír – amit egyébként bosszúsan olvastam volna –, hogy néhány szociáldemokrata szenátornak más gondja sem volt, mint az, hogy törvénytervezetben javasolják Mihai Viteazul „nemzeti hőssé és mártírrá” nyilvánítását!

Méghozzá sürgősségi eljárásban, mert szegény már éppen eleget várt erre!

A továbbiakban pedig minden május 27-én, vagyis az 1600-as „kicsi nagy egyesülés” napján az eseményt fényesen megünnepelnék. Ami önmagában már csak azért sem lenne rossz, mert a kései utódok újabb szabadnaphoz juthatnának hozzá.

Ám az ünnepi alkalom azért is üdvös lenne, mert közel fél évezred után végre közölni lehetne a vajdával, hogy mekkora bravúros tettet követett el 420 évvel ezelőtt. Neki annak idején ugyanis halvány gőze sem lehetett arról, hogy „három román államot” egyesített.

Amiből az egyik egyáltalán nem is volt román.

A vitéz-hős-mártírt akkortájt ugyanis csupán a hatalom- és becsvágy, a hódítás szándéka hajtotta, amint azt a román történelmi mítoszokkal leszámoló kiváló történésztől, Lucian Boiától is tudhatjuk. Egyébként is, a nemzettudat valamikor a 18-19. században alakult ki, vitézünk tehát aligha törekedhetett volna a román nemzetállam megteremtésére.

Aztán a koronavírusos hírek monoton sorát a magyarbarátságát mindvégig kiválóan titkoló román sajtóban újabb színes írás törte meg – talán a fertőzéstől rettegő románok szórakoztatására, talán a magyarok bosszantására. Hiteles szemtanú részletes beszámolóját olvashattuk nemrégiben arról, hogy annak idején miként is került román bocskor a budapesti országház tetejére.

A szemtanú pedig nem más, mint Marcel Olteanu tábornok, aki a magyar főváros román megszállása alkalmával Budapest katonai kormányzója volt, és akit a végsőkig legyengült, hadsereg nélkül maradt Magyarország lerohanásának „hőstette” után a Mihai Viteazul katonai érdemrend harmadik fokozatával tüntettek ki (a „bravúr” kapcsán a „nemzetegyesítő” neve csak azért kerülhetett ismét elő, mert – mondjuk így – az országban a hősök száma meglehetősen korlátozott).

A derék katona Fekete ölyv című könyvében kedélyesen elmeséli, hogy mekkora élményt jelentett számára a román bocskor a magyar parlament tetején.

Nos, mindez úgy történt, hogy az országház elé hegyivadász szakaszt rendeltek ki, a főbejáratot pedig egy Iordan nevű, „fekete, vézna, de nagyon lelkes” oltyán szakaszvezető őrizte, akit „ha nem is nagyon bosszantott, de azért idegesített” a parlament tetején lobogó piros-fehér-zöld zászló. A szakaszvezető azon töprengett, hogy lecserélné a magyar zászlót a század lobogójára, csakhogy ezt kevésnek találta, erre még a tiszti étkezde mindenese is képes lenne – gondolta.

Olyasmit kellene tenni tehát, ami jó ideig emlékezetes maradna románok, magyarok előtt, és ami méltó bosszú lenne Románia részéről…

És ekkor Bivolaru káplárral együtt felmászott az országház tetejére, félárbócra eresztette a magyar lobogót, a zászlótartó tetejére pedig, „amolyan sapkaként” felhúzott egy bocskort, hagyva, hogy a bocskorszíj szabadon lebegjen a levegőben.

„És jó ideig ott díszelgett Budapest égboltján a félárbócra eresztett magyar zászló, tetején a román bocskorral” – emlékezett vissza Olteanu, aki nem kis elégtétellel állapította meg, hogy a látványt megkövülve bámulták a budapesti lakosok.

A román városparancsnok – akinek tábornokként elvileg valamiféle magasabb végzettséggel is rendelkeznie kellett volna – rendkívül büszke volt az egész magyar nemzetet megalázó, minősíthetetlen gesztusra, amelyben a románokat „vaskézzel fogva tartó, a napfénytől is megfosztó, arrogáns és zsarnoki rendszer teljes összeomlását látta”, azét a rendszerét, amely „mindvégig rettegett” a románoktól.

Könyvében valósággal dicshimnuszt zengett az elkövetőkről, „ihletett és zseniális ördögöknek” nevezte, a keblére ölelte és megcsókolta volna őket – ám csupán egy csomag cigarettát adott „a román hadsereget, az egész román népet megtestesítő két rongyos katonának”, akik, anélkül, hogy képesek lettek volna szavakba önteni, pontosan tudták, „mekkora is Nagy-Románia, hol lehetnek a román szellemiség végtelen határai” – írta a román tábornok. 

Aki aztán mesélt egy budapesti alkalmi ismerőse, amolyan sétapartnere, a „kiváló Ferenczy ügyvéd” reagálásáról is, aki „szomorú tekintettel, a ragyogóan kéklő budapesti eget szinte meg sem látva”, mindössze annyit akart tudni, hogy ki lehetett a szerzője „ennek a tragikus tréfának, amely olyannyira mesterien és fájdalmasan tükrözte Szent István királyságának lesújtó katasztrófáját”?

A „két hőst” megismerve aztán a budapesti ügyvéd mindössze ennyit mondott: „Ha két ilyen egyszerű paraszt ekkora zsiványságra képes, akkor nem csoda, hogy ti itt vagytok”.

A könyvből nem derül ki, hogy Ferenczy ügyvéd úr ezt tréfának – vagy gúnynak szánta…