Miközben ezt a szöveget írom, a szaktárca hivatalosan is bejelenti, hogy Gorj megyében koronavírussal fertőzött személyt találtak: az első hazai eset, és ezzel 34 országra terjedt ki a járvány. A kétségbeesett rémületet, amiben a menekülési kényszer felülbírálja a józan észt – ahogyan a wikipédia is fogalmaz a pánik meghatározásakor –, nehezebb ellenszerrel enyhíteni, mint gyakran magát a kórt (csapást, katasztrófát) orvosilag (szakszerűen)  kezelni. Felrúgott viselkedési normák [bukaresti focidrukkerek vernek meg metróállomáson egy ázsiai férfit], önkényes nyilatkozatok [a focșani-i polgármester bejelentése, miszerint a vírus megjelenésekor azonnal lezárja a várost], „meredek” tanácsok [itáliai ortodox püspök: naponta éhgyomorra szenteltvíz és szentelt olajjal való kenet]. A boltokban megugrott felvásárlási láz – amely inkább az élelmiszerkészleteket, és nem a szappanos polcokat tarolta – szintén a hisztériába hajló menekülési reflexek egyike. És persze a hivatalosságok nyugalomra és pánikkerülésre intő mantrája, mely egy kritikus mennyiség után épp az ellenkező hatást váltja ki.

Krízishelyzetben kommunikálni nem pusztán talpraesettség és ötletdús gondolkodás függvénye; a válságkezelésnek van már tetemes szakirodalma és ehhez fogható forgatókönyv-gyűjteménye. Most is élénken él bennem a belga belügyminiszter nyilatkozata, aki a 2015-ös párizsi terrortámadást követően, amikor már Molenbeekbe vezettek a nyomozás szálai, és Brüsszelben is készültséget rendeltek el, nem volt hajlandó a már elrendelt riadóállapotot még egy fokozattal megtoldani, mert úgy vélte, ezzel többet árthat az ügy felgöngyölítésének, de az állampolgárok biztonságérzetének is. Látni kell, hogy hasonló módon az Egészségügyi Világszervezet közleményei is igencsak fokozatosan adagolták az aggodalmat, és mindmáig tartózkodnak a pandémia bejelentésétől. Mert a nyilatkozatokat megfogalmazó szakemberek tisztában vannak azzal: a túl korai vagy túl harsány vészharangkongatás elnyomja a segélykiáltásokat, és a túlcsordult jószándék (meg áldozatkészség) dacára az általánossá vált káoszban nem tudsz hatékonyan, érdemben segíteni. Mert ismétlem: pánikot kelteni felelőtlenségből vagy jól kitervelt alantas szándékból lehet. És azért kényes ez a kérdés, mert az akár túlsrófolt elővigyázatosság és a hisztériakeltő intézkedés között bizony vékonyka a határsáv.   

A közfrászt enyhítő diskurzusban megjelent, hogy az úgynevezett klasszikus, idényre szabott influenza jóval nagyobb mértékben tarol, mint ez az új típusú, Vuhanból származó. Csakhogy, teszik hozzá a kétkedők, a többire van vakcina. Viszont az oltással nem élt mindenki, s főleg a veszélyeztetett csoportok közül nem. Ami pedig a korcsoportokat illeti, mérvadó amerikai szaklapok szerint csak az 50+ kategóriában jelennek meg fél százalékot meghaladó elhalálozási ráták, igaz ugyan, hogy 80 fölött ez az arány már 14-15 %-os. És még az ő esetükben is a már valamilyen betegségben szenvedők (szívelégtelenség, egyéb érrendszeri betegségek, diabétesz, krónikus légzőszervi betegségek és magas vérnyomás) a leginkább kiszolgáltatottak. Az adatokat pedig nem valamely tudós társaság köbözte ki több ezer kilométerre a gócponttól, hanem maguk a kínaiak állapították meg tíz nappal ezelőtt, mintegy 44 ezer koronavírus-fertőzött adatait összegezve. És nem árt ehhez hozzávenni, hogy a WHO visszafogott álláspontját az is indokolja, hogy a glóbusz 34 érintett állama mellett van még legalább 171, ahonnan (eleddig, vagyis szerda estig) nem jeleztek megbetegedést vagy fertőzésgyanús esetet. 

Mindezeket viszont nehéz ellensúlyként újfent emlegetni, amikor a sajtó – egy bizonyos része – rájátszik a részben maga gerjesztette hangulatra. Az ilyen hírcímek, hogy Kínát leteperte a kór (miközben maga a szöveg 54 halálos áldozatról szól az épp regisztrált több mint 2500-hoz képest, és a halálozások trendje éppen hanyatlófélben van), de az üres áruházpolcok drámai szögben való bejátszása is ezt indukálja. Vagy a tudósítások arról, ahogyan egy-egy fertőzési álhírre a megrettent lakosság agresszíven reagál. Hatványozottan harsány stílus, kapkodó, félinfókból, ellenőrizetlen forrásokból összetákolt „hírözön”. Mint egy morbid, cinikus licit a klikkelésekért. És ebbe persze beleférnek olyan mondén elemek is, mint a maneleművészek nagy búja, hogy le kell mondaniuk néhány olaszországi román esküvőt vagy családi ünnepséget. Ezt a magukat hírportálnak nevező vagy sajtóorgánumnak képzelő médiavállalkozások követik el, ahol a rettenetes, az irtózatos, a döbbenetes szavak már avíttak, semlegesek, elhasználtak; most a bomba, a villámcsapás, a hihetetlen, a legszörnyűbb és társai kerülnek bevetésre.

És hát ott van a humor örök feszültségoldóként (sajnos az elég gyakori kisodródott, több mint alpári, mondhatni bunkó élcelődést leszámítva), persze ilyenkor látszik meg ismét az igazi szakmabeli és a tucat-poénmesterek is ultragyorsan leleplezik magukat. Például azok, akik a morcisoáre ku koronicő-szerű kiszólásokban jeleskednek.

A pozitív végkicsengés vezényszava arra sarkall, hogy a post-COVID 19-es időkre vetítsem ki a várható következményeket. Másfél hónap múlva szeretném hinni, hogy a napi higiéniai elvárások és gyakorlatok (kulturális beágyazottságtól függetlenül) szintet lépnek, mint ahogyan azt is, hogy a hatóságok, sajtó és a leendő potenciális fertőzőttek egyaránt bölcsebben és hatékonyabban járunk el a következő járvány(ok) idején.