Mégis csak van valami jó abban, ha Észak-Korea politikai pubertáskorát élő diktátor-csodagyermeke pattanásig feszítette az elsütőzsinórokat, s hogy újra megmutatta, mire képes a phenjani túlsúlyos vezetés döntésképessége és a lakosság csontrahízott katonajelölti engedelmessége: Amerika nem fenyegeti már az orosz interkontinentális ballisztikus rakétákat. Chuck Hagel védelmi miniszter szerint a legmenőbb elfogó rakétatelepeket inkább Alaszkába viszik, ahonnan könnyebb elkapni bármit, amit a Kim-állam átdobálna, s az európai oroszérintkezéses területekre (Románia, Lengyelország) csak a telepítések harmadik fázisának megfelelő elfogókat telepítik.

Ezek mindenképpen jobban neveltek, mint az SM-3 IIB rendszerek, amelyek ténylegesen alkalmasak az interkontinentális lövedékek elhappolására, ugyanis inkább középhatótávolságú rakéták „lehozására” alkalmasak.

Miért lennének tehát a SM-3-as elfogók elfogadhatóbbak Moszkvának, mint a továbbfejlesztett és Alaszkába vitt nagytestvérek? Elméletileg ugyanis ők – és az amerikaiak is – komolyan veszik az 1987 végéről származó Intermediate-range Nuclear Forces Treaty (INF) szerződést, amely a rövid és középhatóságú rakéták felszámolásáról szól. Mondom, elméletben, s csak az zavaros még, hogy az eredetileg Csehországba, majd lengyel és román földre telepítendő Irán-ellenes elhárítók – akkor is, ha ezek csak a harmadik lépcső SM-3-as típusai – mennyire ingerlik Putyin elnököt, aki annó megígérte, hogy nem tartja magát az INF-hez, ha a NATO közelebbrakétázik Oroszország határaihoz.

Az azonban, hogy az interkontinentális ballisztikusok elfogására hivatott eszközök felvonulnak Északra, meg kellene hogy nyugtassa Moszkvát, s ha ez nem elég érv, akkor arra is kellene figyeljen, hogy az amerikai kongresszus máris lefaragott a rakétavédelmi pénzekből, s a Pentagon sem bízik már annyira a lőnivalója Iráne-llenes hatékonyságában.

Persze, ha orosz lennék, megengednék magamnak egy icipici egészséges potomácia-szkepticizmust, de mindenképpen kipróbálnám a kezdeti idők lelkesedésének nosztalgiáját. 2009-ben röppent fel az ötlet, hogy elfogó-állomásokat telepítenek Európa keletibb részeire, félve attól, hogy Teherán egyre messzebbre repülő eszközökkel rendelkezik, s ez annak idején elnyerte az oroszok tetszését is. 2010-ben Moszkva és a NATO kissé össze is olvadtak egy közös európai védelem terveiben, s hogy minden még szebben alakuljon, 2011 elején már-már arról beszéltek, hogy adott esetben kétkezest játszanak egyazon indítógombon: a jobb kéz Jonhné, a bal Igoré lenne, a döntő koponya meg valahogy közös(?).

Eddig a sikersztori. A holtpontról kimozduláshoz csak egy követelésről kell lemondani, s ez nagyot lökne az orosz-amerikai újraindításon, amely indulása után már sehova sem indult: le lehetne állni azzal, hogy az amerikai fél jogilag garantálja, hogy rakétavédelmi rendszereinek egyik eleme sem fenyegeti az orosz stratégiai nukleáris erőket. Ez ugyanis végzetesen kicsorbulna a sziklaszilárd arzenálféltő republikánus ellenálláson.