Jól, azt mondhatom. Most már jól beszélem a románt. De ez nem volt mindig így. Mondjuk, Brassóban a körülmények semmiféle fura összjátékára nem volt szükségem ahhoz, hogy már gyermekkoromban, a tömbház előtt hányódva egy kevéske nyelvtudás is ragadjon rám az elkerülhetetlen kosz mellett, amelyet együtt kentünk magunkra a román és roma gyermekekkel.

De ez akkor csak a basic level volt, ahogy az angol is mondaná. Utána úgyszólván teljesen elromlottam ilyen szempontból: hetedik osztályban már sírva és dacosan támasztottam a lábam a falnak egy sarokban, amikor anyukám a román nyelvtankönyvből erőnek erejével felolvasta a leckét, amit sehogy sem akartam megtanulni (eu rămăsei, tu rămăseși, el/ea rămase). Azt a románt nagyon nem szerettem.

Ezt követően, az egyetem ideje alatt volt olyan, hogy román drámairodalomból szinte a teljes könyvészetet elolvastam, de amikor a jegybódéhoz értem, kicsit mélyebben el kellett gondolkodnom, hogy is mondják azt, hogy „dați-mi, vă rog, un bilet cu două călătorii”.  Nos, ezt nevezném én „hullámzó nyelvtudásnak”, amikor az ember román vizsgán nagyot tud domborítani, de nehezére esik az élelmiszerboltban nem „două geamuri cu bere”-t kérni, román ismerőseinek pedig csupán azután nyög ki egy szerencsétlen mondatot, miután a kiszemelt ige összes formáját kipróbálta benne fejben, nehogy elszúrja…

Ezt most azért írom le ennyire részletesen, mert a napokban is felmerült különböző társadalmi kontextusokban a magyarok román nyelvtudásának kérdése, amelyről én azt gondolom, hogy legfontosabb „szereplője” egy nagyon erős pszichés blokád. Ez pedig ezerféle hozott dolgunkból tevődik össze. Mert hogy van például az, hogy aki nagyon akar, akármilyen módszerrel megtanul németül két-három hónap alatt?

Ezt azért merem ennyire határozottan kijelenteni, mert megfigyeltem magamon, hogy akkor kezdtem el jó minőségű társalgási szinten beszélni a románt, amikor sikerült levetkőznöm a környezetem (tévedés ne essék: magyar környezetről beszélek) minden olyan sallangját, amely határozottan akadályozott engem ebben. Igenis, kimerészkedtem a komfortzónámon kívülre, és már mertem (igen, ez hallatlan!) nagyon határozottan teljesen román hanghordozással, a köznyelvben is használatos román szavakat beépítve beszélni a románt. Amikor pedig már az első szerény nyelvi poént is sikerült elsütnöm egy hétköznapi társalgásban, olyan poént, amit én magam fabrikáltam, fundáltam ki, az már egyenesen felért egy intellektuális orgazmussal.

De, amint már említettem, ez nem volt mindig így. A fordulat akkor következett be, amikor már teljesen önálló kapcsolatot alakítottam ki a román emberekkel és a román kultúrával, én magam döntöttem el, hogy ki és mi mennyit ér, nem kellett nekem előzőleg a klán szellemének rábólintását megkapnom egyetlen ezzel kapcsolatos gondolatomhoz sem. És ha valaki azt hiszi, hogy ez egy rettenetesen könnyű dolog volt, nagyon téved (és őszintén örvendek annak, hogy ez megtörtént, hiszen van, aki élete végére sem jut el erre a szintre).

Mert ebben az országban magyarként ezerszer hamarabb megtanulod az angolt, a németet, a franciát, a spanyolt, az olaszt, de még a finnt és a svédet is, mint a románt. És ez legelsősorban nem azért van így, mert másak a pedagógiai módszerek, jaj, nem. Ez azért van így, mert az őseinknek abban a megtiszteltetésben nem volt részük, hogy – mondjuk – a vikingekkel kaszabolják egymást halomra a történelemben valamikor, egy hozzánk közelebb eső időpontban, így nyugodtan lehet repeszteni a svédet, mert senki nem húzza fel a szemöldökét.

A romántudással és -tanulással kicsit más a helyzet. Ebben az esetben még a basic level is történelmileg túlterhelt. Odáig elmenően, hogy – akár a viccben – nálunk csak két gond szokott lenni: ha tudsz románul, és ha nem tudsz. Az előbbit a magyarok kifogásolják, mert gyanús vagy nekik, hogyhogy lehet, utóbbit a románok, mert nem értik, hogyhogy nem lehet…

Ha jól beszélsz románul, akkor is két variáns van. Két teljesen más, de végső soron ugyanaz: a románok azt gondolják, hogy román vagy, csak kicsit fura az akcentusod, és a magyarok is ugyanezt gondolják, csak éppen az akcentusos rész nélkül. A románok azért gondolják ezt, mert közben azt is hiszik, hogy románul helyesen beszélő magyar nincs is, miközben a magyarok egyszerűen azt hiszik, hogy beolvadtál, és hogy nemzete és hitehagyott kis kibic vagy, akire nem lehetnek büszkék a szülei (ez, érdekes módon, sem az angol, sem a francia, és egyetlen más nyelv esetében sem merül fel, ezeket egyszerűen csak „kiválóan” beszéled).

De a magyar közvélekedésben még van egy fura dolog, amire a minap jöttem rá: nemzettársainknak egy bizonyos része, bizonyos esetekben nem tudja eldönteni, hogy akkor most büszke legyen-e arra a magyarra, aki nagyon jól tud románul vagy inkább ne? Vajon megbízhat-e benne, hogy nem a „másik oldalnak” játszik? De ugyanakkor meg kicsit mintha jó is lenne, hogy helyette is elmondhatja az illető azt, amit ő nem tudna ebben a formában… Szóval, bonyi a dolog.

Azt viszont el kell árulnom: a romántudásomat a leginkább fitten az tartotta, amikor román nacionalistáknak kellett elmagyarázni a teljesen klasszikus kétszer kettőt. Mert ott már nem megy, kicsi barátom, hogy keresgéled a szavakat egy fél órát valamely épkézláb, elfogadható mondathoz! Ott vagy repeszted ugyanazon a szinten, vagy talán még magasabbon (ez egy titkos és letális fegyver), vagy inkább bele sem fogsz… Az ilyen helyzetek nekem nagyon sokat segítettek a fejlődésben!

No, de a romántudásommal a legédesebb (ugyanakkor leginkább önérzetlegyezgető) sztorim ennek ellenére sem a tudományos akadémia szalonjában történt, hanem éppenséggel egy brassói taxisofőrrel való, nem is túl hosszú utazásomkor. Bájosan cseverésztünk arról, amiről az ember ilyenkor szokott – az időjárásról, az egészségről és a politikusokról –, amikor teljesen váratlanul a következő intermezzo következett:

Taxisofőr: Ugye, maga erdélyi román? Jól beszél, de kicsit fura az akcentusa…

Én: Nem, én egész egyszerűen magyar vagyok. Azért fura az akcentusom…

Taxisofőr: Neeeeem hiszeeeem…

Én: Becsületszavamra!

S akkor mindketten nevettünk egy kicsit ezen. Mindenki a maga anyanyelvén.