banner_jtYG1g7R_1_970x250.gif
banner_PIz6eiCM_Koldok_300x250.gif

Farkas István: No pasaran

Harminc évvel ezelőtt, 1990. február 4-én Levél egy furcsa telex-szövegről címmel jelent meg írás a maszol.ro lapelődjének, a Romániai Magyar Szónak a hasábjain. Arról szól, hogy február első napjaiban a marosvásárhelyi postáról uszító táviratszöveg járta be telexen a nagyobb románok lakta városokat, amelyben az ismeretlen feladók a helyi magyar lakosság állítólagos románellenes cselekedeteiről tudósítanak. Ezt, szintén ismeretlenek, megfejelték egy „alkotmánytervezettel”, amely a „kizárólagosan állami nyelven történő érintkezés” mellett kardoskodik. Ez már komoly előszele a román–magyar viszonyt alapjaiban meghatározó etnikai összecsapásoknak, a később fekete márciusként ismertté vált eseménysorozatnak, amely nemcsak Marosvásárhelyt tette sebzett várossá, hanem a teljes erdélyi magyar közösséget is. Aki akkor született, az ma harminc éves, két generáció van tehát, amelyik nem emlékezhet arra, hogy mi történt 1990 márciusában Marosvásárhelyen, de azt érzi, még ha nem is tudatosítja, hogy az akkori események kihatnak a mindennapjaira.

A fekete március okozta megrázkódtatás emléke időről időre előhívja a gyanakvást, a félelemet, a gyűlöletet és a haragot. És nem alaptalanul, a román politikusok egy csoportja rendszerint gondoskodik arról, hogy a román és a magyar közösség nyílt sebei ne tudjanak begyógyulni. Legutóbb például Traian Băsescu, aki a gyergyóditrói migránspékek körüli véleményzavarban nacionalista hangulatkeltésre ragadtatta magát, kijelentve, a magyarok nem támogatják azokat, akik körülöttük élnek. „A Srí Lanka-iakkal szemben tanúsított viselkedés ugyanaz, mint amit a magyar kisebbségi adminisztráció tanúsít a románok irányába. A románok ugyanebben a bánásmódban részesülnek” – hangsúlyozta főműsoridőben az európai parlamenti képviselőként ténykedő exállamfő, aki szerint Kelemen Hunor RMDSZ-elnöksége idején erősödött a magyar közösség radikalizációja. Legyinthetünk, hogy ezt a radaron maradásért küzdő politikus kijelentéseként kell értelmezni – de ami körülöttünk történik, az válaszokat keres.

Legelőször azt kell kimondanunk, hogy Románia nem technikai hibákkal küzd – nyilván, nincs az egész országot átszövő autópályahálózat; nincsenek regionális kórházaink; városaink levegői szennyezettek; az erdők, már ami maradt belőlük, szemetesek stb. –, hanem a lélek beteg, pszichológus kell, ha úgy tetszik. Ugyanígy visszaállt ugyanis a magyarokat szidalmazók táborába Rareș Bogdan, a kormánypárt alelnöke és Ioan Aurel Pop, a Román Tudományos Akadémia elnöke is, xenofóboknak nevezve a magyarokat – igaz, hozzátették, hogy a migránsellenes gyűlölködést a Fidesztől importálta a közösség, de amelyet szerintük a magyar kormánypárt irányít, és esetenként izgat a románok ellen. Bevándorlópártiságuk azonban sajnálatos módon nem tud őszinte lenni, mert közben ugyanúgy gyűlölködnek ők is, mint azok, akiket pellengérre állítanak. Mi több, a román közösséget próbálják a magyarok ellen hangolni – és bár világ szégyene, de nyers uszításra mindig van táptalaj. Amikor magyar közösség stigmatizálása van terítéken, az mindig nagyon könnyen megtörténik, de bezzeg akkor, amikor Dorin Florea egy másik kisebbségről (a romákról) nyilatkozott, akkor már nem rasszista minden vásárhelyi román. Most is érzi a vérszagot a slepp, gyülekezőt fújt – a frusztrált, hiszékeny, tudattalan tömeg, amely bár nem abszolút többség, de az elemi ösztönök, a naftalinszagú vadimi/funari-reflexek nála, a nemzeti oldalnál működnek a leghatásosabban. Egyszerű, de nagyon is tiszta ez a nóta, amelyet egy primitív lelkes tömeg örömmel fúj, teli torokból, ahányszor és amikor csak kell. Ahogy fújta Marosvásárhelyen is 1990 márciusában, hogy adják elő Bolyait. Mert ahogy akkor sem lehetett műveltséget adni, csak gyűlöletet, most sem lehetséges az IQ-átömlesztés. De az ellenségkép felskiccelése annál egyszerűbb. Emlékszünk ugye a 2012-es krajovai esetre, amikor Lia Olguța Vasilescu frissen megválasztott polgármesterként arra kérte a helyi vállalkozókat, hogy ne alkalmazzanak magyarokat?

Marosvásárhelyen egyéni szinten béke van – a betonrengetegben békésen, jobbára némán (el)éldegélnek egymás mellett a román és a magyar családok, kiheverték a fekete márciust, hisz többségük már csak elbeszélésekből ismeri a történteket. A felszín alatt, országos szinten is, ott lappang azonban a feszültség, mert egyesek még mindig vörös fejjel hazudoznak (!) a dicső múltról, miközben a gyűlöletet veszik zsinórmértékül. Egyesek névvel vállalják az uszítást, azt, hogy az elnyomottakból elnyomók lettek. Taktikájuk fontos elemét képezik a pofátlan hazugságok és az aljas ösztönök megszólítása, mert az sokkal egyszerűbb, mint helyes politikai, gazdasági, társadalmi irányt mutatni. A Moldvát és Marosvásárhelyt összekötő autópálya sokat segítene mind a gazdasági fejlődésben, mind pedig a két nemzet jobb életvitelében, egymással való intearkciójában. De egy dolgot tehetünk, méltósággal válaszolhatunk és rácáfolhatunk ezeknek a politikai Sicarióknak az aknamunkájára. A gyergyóditrói migránsellenes hangulatkeltés, még ha próbálják is átmenteni azt a kelet-európai vidék drámájának a mintázatává, szerencsétlen válasz. Azt kell megmutatnunk, hogy mi valamennyien különbek vagyunk, hogy nekünk van ellenszerünk arra a vírusra, amelyet ők terjesztenek. Vagy ha így jobban tetszik: nem tudják áttörni a tűzfalat.


 

banner_4BtporpC_300x250-HU.jpg

Kimaradt?