„Te Horică, ez cájszra kijött”– rémlik fel bennem három és fél évtized múltán a mondat, amelyet valahányszor felidéztünk baráti körben, nem álltuk meg mosoly nélkül. Egykori iskolámban a mesterek párbeszédének töredéke ez a mondat, amely a líceum alagsorában zajló műhelygyakorlat egyik szakmai sikerélményét nyugtázhatta. Hozzá kel képzelni a mondathoz egy őszes, tömött bajszú bácsikát szürkéskék köpenyben, amint elégedetten hunyorít (kacsint), és jobb kezét valahogy olyanformán emeli fel, mint a klasszikus vegeta-csomagolásra pingált mosolyba mártott szakács. Nem öncélú nosztalgiázás hozta elő ezt az emlékmorzsát: tegnapelőtt múlt 30 éve, hogy a jóravaló és eltökélt endékások elfoglalták a STASI székhelyét. Tettük a jelképesnél jóval nagyobb jelentőségű: megakadályozták, hogy a keletnémet titkosrendőrök menekültükben tönkretegyék az elnyomógépezet működését igazoló írott, filmezett és hangaszalagra rögzített dokumentumokat. A Gauck Intézet, amely rövidesen létrejött, -- és németes rigurozitással, vagyis cájszul ténykedett – kutathatóvá és elérhetővé tette az irdatlan adathalmazt, a totalitarista rezsim működ(tet)ése iránti érdeklődés továbbra is jelentősnek mondható.

A Securitate (utó)élete ennél izgalmasabb: mondhatni balladisztikus műfaj. Töredékességével csak a több tonnányi félhomály vetekszik. Miközben a Gauck Intézetben javában zajlott a szervezés, mifelénk szintén nagy hévvel folyhatott az egyeztetés arról, hogy mit adnak át a fiúk a CNSAS-nek, mit fognak csak arrébb szállítani, és minek kell eltűnnie végérvényesen: 1990 májusában Berevoiești határában olyan jól haladt a nyomok elfedése, hogy a félig elégetett, félig elhantolt „anyagból” sikerült több tucatnyi zsák „dokumentációt” megmenteni a szemfüles sajtó hatására. Most már tudjuk – tudni véljük, hogy a civil személyzetet, az irodistákat leszámítva, mintegy 13-14 ezer alkalmazottja volt a Szekunak és 136 ezer aktív kollaboránsa (ez volt 89 decemberében rögzített állapot). Elszivárogtak nyugdíjba, gazdasági szférában húzódtak meg, sajtóba tagolódtak be és/vagy ismét hasznossá tették magukat az újradizájnolt SRI, SIE, stb kötelékeiben. Az első főtitoknok szerint a régi kádereknek mindössze 15 százalékát vették át a 89 előtti struktúrákból, de rá bő tíz esztendőre az éppen aktuális főtitokmester szintén ezt az arányt vallotta be: James Bond, Johnny English, vagy Herlock Sholmes és partnere Sherlock Holmes egyaránt felkapta volna a fejét erre az infóra, mely szerint az exszekusok annyira profik, hogy nem fog rajtuk az idő, vagy ha mégis nyugállományba vonultak, jött azonnal a diszkrét tartalékból a frissítés. Az olyan értesülésekre végképp nem szeretnék reflektálni, miszerint 2002-ben 1600 egykori elvtárs aktivált nyugalmunk, nemzeti biztonságunk, szuverenításunk és területi egységünk, valamint nemzetgazdasági, stratégiai érdekeink felett (alatt, mögött; sosem lehet tudni épp milyen pozicíóba szólította őket szolgálati szabályzat).

Alig harminc évre a hivatalos megszűnése után a Szeku másod és harmadvonala (nemzedéke) pártot gründol, kampányokba avatkozik be, és üzletembereket tart a holdudvarában (ha azt írom markában, talán túlzás, azért csak finomodtak a technikák, erről majd húsz év múlva fognak bírák és ügyészek érdemben emlékiratilag, vagy végrendeletileg nyilatkozni), kigitteli/felfedi már haszontalan munkatársait, egyszóval túlél. Új és egyben korszerű nemzetbiztonsági törvény hiányában mondhatni zavartalanul gyakorolja átkosbeli reflexeit, s mint helyzetben levő…, még a belső frakciózás luxusát is lazán bevállalja.

Szolgálatos túlélők, vagy túlélő szolgálatok – árnyalatnyi a különbség, és ne is vesszünk el ebben a házi gyártmányú kételyben, hiszen a sikerélmény egyértelmű: a hazai tájakon sorra elbukott kontinuitás-elméletekből íme, most folytonosság-gyakorlatot faragtak kitartó és alapos munkával. Horică, ha még él egyáltalán, büszkén csippentené össze az ujjait: a szaki elismerése a profi előtt.