A Die Welt hasábjain a szerkesztő Andrea Seibellel (képünkön), a neves alkotmányjogásszal, a német Szövetségi Alkotmánybíróság egykori elnökével (a Szabadság kultúrái című nagy sikerű könyv szerzőjével) beszélget. A téma az interjú címében is megfogalmazott A klímaszükségállapot kockázatai.

Az interjú a jogállamról szól, de különös módon sem Magyarország, sem Lengyelország nem említtetik. A delikvens ez esetben Németország…

A riporter abból indul ki, hogy a neves német közvéleménykutató intézet, az Allensbach-Institut legújabb jelentése a német politika és a német állam földcsuszamlásszerű bizalomvesztéséről szól. Mi történik?

Az egyébként olasz származású, második generációs Udo di Fabio szerint Németország nemzetközi összehasonlításban még mindig stabil államnak számít, a hivatkozott jelentés adataitól azonban tényleg nem lehet eltekinteni. A társadalom mindinkább hangulatfüggővé és kiszámíthatatlanná válik. A néppártok elveszítik arculatukat. Mindezt a geopolitikai változások is elősegítik, és persze a kétségek, hogy az állam vajon nem becsüli-e túl saját erejét, és vajon eleget áldoz-e a fenntartható infrastruktúrába? A kiegyensúlyozott és megbízható közvélemény ideálképe újabban darabokra hullt tükörre emlékeztet. A sajtóban, a parlamentben, a tüntetéseken csupa sztereotip szöveg hangzik el. Ki olvas vagy hallgat ma politikai beszédeket?

A német nyilvánosságban mérvadó személyiségnek számító alkotmányjogász szerint újabban a „nyílt társadalom” fogalma került mélyülő válságba. Annak ugyanis, aki egy nyílt társadalmat fenn akar tartani, komolyan kell vennie a társadalom fölött gyakorolt jogállami ellenőrzés hanyatlásának félreérthetetlen jeleit ahelyett, hogy a különböző populizmusok nyomában loholna. 

A középosztály egy jelentős része elnémult. Azok az emberek, akik a migrációs válság bizonyos jelenségeit kritikus szemmel nézték, még ha a polgárháborús menekültek iránti segítőkészséget helyeselték is, gyakorta úgy érezték, hogy a „közvélemény” mint erkölcsteleneket, érzéketleneket, sőt a kereszténység hitehagyottjait utasítja őket a Gonosz birodalmába. A náciktól származó „népárulás” kifejezés (magyarán a nemzetárulás) a világhálón mind veszedelmesebb zöngékre tett szert.

Hans-Jürgen Papier, az alkotmánybíróság egy másik tagja is úgy véli: az állampolgárnak mindinkább az az érzése támad, hogy a jog többé már nem garanciája a rend és a biztonság fenntartásának. Következésként: annak, aki továbbra is világra nyitott, mobilis és szabad társadalomban szeretne élni, mind többet kell a jogállamba és a közrendbe befektetnie. 

Ennek mintha éppen az ellenkezője történne. 

Udo di Fabio még egyértelműbben fogalmaz: „Demokráciánk ma már korántsem annyira stabil, mint ahogyan mindig is gondoltuk. A »klímaszükségállapotról« és az »állampolgári engedetlenségről” szóló mind divatosabbá váló fecsegés magát a jogállamot üresíti ki. Veszedelmes dolog.”

Egy alkotmányos jogállam legfőbb ismérve, hogy kritikailag vizsgálja felül azt, ahogyan az állam az erőszakmonopólium birtokában eljár. De itt nem egyirányú útról van szó. A jognak nemcsak az állampolgárt kell megvédenie, hanem a rendőrséget, a tűzoltóságot, a mentőszolgálatot, azaz az állami intézményeket magukat is. Újabban éppenséggel az állampolgárokkal szemben… A törvénynek és a bíróságoknak az ellenük irányuló sértéseket és agresszióikat is eltökélten büntetnie kellene. Ímmel-ámmal teszi. Ha teszi egyáltalán…

Hogy egy államban a hatalom a szervezett bűnözést csak azért kezeli egyfajta elnézéssel, mert azt a védelmezetti státust élvező csoportok működtetik, jogállami abszurdum. Ahogyan az is, hogy bizonyos körökben a nők iránti megvetés, a homofóbia vagy az antiszemitizmus kvázi bocsánatos bűnöknek számít, miközben hasonlókért őshonos honfitársainkat hajlamosak vagyunk kiközösíteni. A civilizációs haladás nem természettörvény. Az állampolgári közösségnek magának kell érvényre juttatnia. A kettős mércénél nincs pusztítóbb métely, hiszen az a jogszerűségbe vetett hit halála. Az első – fatális – lépés az állampolgári közösség szétesése, az önkényeskedés mindenoldalú elhatalmasodása irányában. A szó mélyebb értelmében vett nyílt társadalom és a demokratikus jogállam (melynek, hogy hatékonyan működhessen, bizonyos értelemben zártnak is kell lennie) feltételezik egymást. A jogállamtól nem az állampolgárnak kell rettegnie, hanem azoknak, akik a demokratikus alapelveket megvetik és szisztematikusan megsértik. A politikailag vagy taktikai szempontokból megtűrt nyílt kriminalitás a jogállami rend következetességét (s ezzel voltaképpen értelmét) ássa alá. A jog előtti egyenlőség alapelve forog kockán. Márpedig az állampolgárok a szó szigorú értelmében csak a törvény előtt egyenlőek egymással. Ha ez az elv veszendőbe menne, a demokrácia – a szabadság és a testvériség mellett – talán legfontosabb alapelvének, az egyenlőségnek is búcsút inthetünk. 

A klímavészhelyzet retorikája olyan kényszert szuggerál, melynek mindent fölül kellene, sőt kell írnia. Az elv önmagában jogosult, de ha végeredmény a cselekevőképes jogállami demokrácia csődjéhez vezethet, határozottan el kell utasítanunk.

Egy tényleges szükségállapotban éppenséggel a joghoz való szilárd ragaszkodás nyújthat védelmet számunkra. A globális felmelegedés elleni harc kiemelkedő fontosságú. De ennek lehetőségfeltételeit csak és csakis a globális, azaz az összehangolt és jogi normák által szabályozott cselekvés, egyfajta – az emberiség létkérdéseiben valóban – kormányképes Világszervezet teremtheti meg. Csak és csakis piaci alapon szervezett, de a társadalmi igazságosság szempontjait is szem előtt tartó komplex, hosszútávú és hatékony politikai fordulatra alapozva. Természetesen az egyes államokon belül is.

Effélének azonban – a zöldek és a szocialisták látványos felbuzdulásainak dacára – nem sok nyoma van. Elegendő, ha az épp aktuális világpolitikai konfliktusokra vetünk egy pillantást. Ami körülöttünk történik, az inkább világháborús vészhelyzetre, semmint klímaválságra emlékeztet.

Egy demokráciában a hatalom puszta eszköz arra, hogy az állampolgári közösség alapvető célkitűzései megvalósulhassanak. A világ sorsát manapság kezükben tartó hatalmak számára a hatalom puszta öncél. Amiből nem is következhet egyéb, mint önnön fontosságuktól eltelt akarnokok minden jogi normát felrugó viaskodása. (Lásd Trump drónjait!)

Fridays for Future, Extinction Rebellion, Ende Geläde-szerű „állampolgári engedetlenségek” a jogállamot tekintik törekvéseik legfőbb akadályának, sőt egyfajta ellenségnek. Ami érthető, hiszen kizárólag a jogállam az, mely az áhított hatalom minden áron való megszerzésének útjában állhat. A közvetlen demokráciára való hivatkozás félelmetesen közel áll az önbíráskodáshoz, azaz a társadalmi káoszhoz. A nagyvárosok utcáin törve-zúzva masírozó szélsőbal és szélsőjobb aktivisták Trump drónjait szándékoznak a jogállamon belüli „együttélés” alapjává változtatni.

A válsághelyzet állandósítása – márpedig a klímavészhelyzet ennek gyakorlati formája – a társadalmi intézmények végét is jelentené. Ettől kezdve az intézmények, mármint a néppártok, egyházak, egyetemek, iskolák, kiadók és nyilván (sőt főként) a média is kénytelenek egy meghatározatlan idejű (értelemszerűen örökkévaló) krízisüzemmódra átállni. 

Hogy honnan oly ismerős mindez nekem? Hadd ne mondjam el! Talán annyi is elég, hogy 1947-ben születtem… 

A kommunista Erdélyben.