Miután kiderült, hogy ezt nem úgy értette a finn kormányfő, és amit nem úgy értett teljesen tévesen értelmezte a sajtó (beleértve a színvonalas európai médiaszereplőket is), tehát most, hogy megnyugodtunk és a sárga irigység foltjai elhalványodni látszanak folyton nyugatra, most épp északnyugatra forduló ábrázatunkon, érdemes elidőzni röviden Sanna Marin felvetésének hátteréről, előteréről, egyszóval környezetéről. A fiatal skandináv politikus nem sokkolni akart a javaslattal, nem is szimpátiahullámot kelteni saját pártján belül, hanem egyszerűen hangosan megfogalmazta azt, amiről több tanulmány, teszt, szimulálás már évek óta szállítja a biztató, vagy legalább elgondolkodtató eredményeket.

A téma annyira az érdeklődés homlokterében áll, hogy sok helyütt humánökológusokból álló kutatócsoportok agyalnak a nyerő képlete(ek)en. A munkamorál, a termelékenység, az intézményi és cégkultúra újszerű értelmezése és értékelése szerteágazó vizsgálatot követel és a „hasznos idő” rugalmas kezelését feltételezi. Az ágazati és azon belül a csoportos, vagy egyéni teljesítmények árnyalt, egyben dinamikus kezelését.

Hályogkovácsként hirtelenjében néhány ötletre vetemedtem a kérdés kapcsán; csupán vázlatos, elnagyolt gondolatok, amelyek bizonyára a szakirodalomban már jórészt felbukkantak, vagy a terep valóságával ütközve hamarosan lufiként pukkannának szét. Itt van például az iskolai erőfeszítés, amely, --valljuk be-- munka a javából. Most nem a közbeszédben divatos óraszámcsökkentésről, hanem az évkezdet, félévzárás időszakáról gondolom azt, hogy akár fokozatosan is lehetne adagolni a terhelést: így a vakációból hazatérő nebulót (oktatót) nem taglózza le a váltás, amint a szünidőre készülőt sem éri kiványolva az utolsó csengőszó. Ugyanezt csak pepitában és a léptékeket betartva a többi melósnál is érdemes lenne kikísérletezni. Ott, ahol például darabszám-függő a teljesítmény, szintén érdekes lenne lemérni a feszültséget mondjuk egy átlagon felül teljesítő alkalmazottnál, aki mondjuk naponta fél órával hamarabb abszolválja a „ normát”. És például nem akar túlteljesíteni; azt a bizonyos 30 percet sajátidőként szeretné felhasználni, még akkor is ha a vállalat vezetősége érdemben díjazná a kiszabott adagon felüli termelést.

A kérdéskör a részmunkaidő-menedzsmentnek is tartogathat izgalmas feladványokat, hazai közegben is akár, ahol sorozatosan 50-60 ezer munkahelyet hirdetnek meg több ízben is láthatóan esélytelenül, miközben évről évre emelkedik a külföldről hivatalosan „behajózható”  vendégmunkások száma. (Az már csak habcsók a tortafalaton, hogy az épp aktuális bukaresti kabinet egyik kormányfőhelyettese opcionálissá tenné a nyugdíjkorhatár 70 évig való kitolását, maga a munkaügyi miniszter viszont csuklóból cáfolja ezt a szándékot).

A csökkentett, vagy elegánsabb kifejezéssel, optimalizált munkaidő problémája egyben olyan paradigmaváltásra is utal, amit nálunk csak nemzedékváltással ötvözött modernizációs folyamat végén fogunk valósan érzékelni: a szabadidő-kultúra tényleges megjelenését, diverzifikációját és beágyazódását. Mert ahogyan a finn miniszterelnök is érvel: a csökkentett munkaidő révén felszabadult idő (és energia) a hobbi, a feltöltődés, a művészetekkel való találkozás, a folytonos továbbtanulás, az önkéntesség, magyarán az önkiteljesedés felé vezető utat egyengeti majd. Európa egyes térfelein az életminőség még a csecsemőhalandóság, a népbetegségek és a kertvégi illemhely százalékarányaiban mérendő kategória. (Regionális helyzetünk még elszomorítóbb, ha a családi költségvetésből a kultúrára és egyéb szabadidős tevékenységekre „áldozott” összegek arányát viszonyítjuk a kontinens fejlett övezeteiben élők büdzsészeleteihez.)         

A címbeli receptet pedig lehet tovább ragozni 6-9-9-es felállásban vagy egyéb variánsban, ha az a feltöltődött, motivált és hatékony munkaerő szavatolásáról és a kimondott munkán kívüli értékteremtésről-termelésről szól, arról a közérdekről, amely nem engedheti meg a luxust, hogy negyvenes éveikben kiégett és érdektelen, besavanyodott szereplőkkel telítődjön a piac.