Szerintem rosszul tudjuk: az angyaloknak nincsenek szárnyaik. De szárnyakat adhatnak! És ez még fontosabb! Legalábbis ezt érzékelem részben külső megfigyelőként, részben belső megtapasztalóként a Legyél te is angyal! jótékonysági akció során, amelyben a Maszol az olvasóival karöltve idén immár második alkalommal azon ügyködik, hogy állami gondozásban élő gyermekek kívánságát teljesítve váltsa valóra számukra a karácsony csodáját.

Felemelő nézni, ahogy a feleségem örömtáncban tör ki, amint egy-egy gyerek kívánságait teljesítik az olvasók. Ő foglalkozik a képek és cikkek elkészítésével, ő tartja a kapcsolatot az „angyalokkal”, miközben igyekszik kideríteni, hogy egyik-másik nehezebben értelmezhető rajz mit is ábrázol vagy hogy a vágyott görkorcsolya mekkora is legyen. Ezerrel pörög, telefonál, levelet ír, képet szerkeszt, ajándékokat vesz át, lelkesen újságolja, hogy ismét teljesült egy gyerek kívánsága, vagy éppen szomorkodik, ha lankad az angyalok buzgalma. Öröm látni, ahogy teljes szívvel-lélekkel azon dolgozik, hogy a rászoruló gyerekek is megtapasztalják a karácsony csodáját.

Külön története van minden angyalnak. Van, aki már előre várta, hogy segíthessen, és olyan is van, aki szeretne inkognitóban maradni. Van, aki a földijén kíván segíteni, és van, aki a saját történetére ismer egy-egy gyermek történetében. Ugyanakkor egyedi történeteik vannak a megajándékozott gyermekeknek is. Fontos odafigyelni ezekre a történetekre. Megannyi csodát rejtenek.

Olyan kisvárosból származom, ahol az ország egyik legnagyobb gyermekotthona működött. Pár száz méterre volt az otthonunktól. Gyermekként sokszor előfordult, hogy mielőtt kimentem volna a házból, előtte ellenőriztem az ablakon keresztül, hogy véletlenül nem jönnek-e a „gyerisek”, ahogy mi hívtuk őket, meg ők is magukat. Csak akkor mertem elindulni, ha „tiszta volt a levegő”. Őszintén szólva: féltem tőlük. Ez pedig egészen addig tartott, amíg meg nem ismerhettem őket személyesen. Úgy alakult, hogy a plébániai programokon többel is kénytelen voltam kapcsolatba kerülni, és minél inkább megismertem őket, annál inkább feloldódott a félelmem és egyre közelebb kerültem hozzájuk. Befogadtak maguk közé, amennyire egy „külsőst” be lehetett fogadni. Hatalmas lecke volt számomra ez a tapasztalat a félelemről, az elfogadásról, az emberségről.

A gyermekotthont aztán felszámolták, helyette családi típusú otthonokba kerültek a gyerekek, ahol immár sokkal bensőségesebb körülmények között, nevelőkkel és vagy tíz másik gyerekkel együtt osztoznak egy sokkal inkább otthonnak nevezhető téren. A sors pedig úgy hozta, hogy édesanyám nevelőnő lett egy ilyen családi háznál. Most már mondhatni több generációnyi gyermek nevelkedett az ő felügyelete mellett és került „ki” a rendszerből és vált a társadalom értékes tagjává. Így történt, hogy megannyi „testvérrel” gazdagodtam én magam is, még ha ezek a fiatalok nem is az édes testvéreim. De ugyanaz a nő nevelt fel mindannyiunkat!

Dicséretes, hogy nagyon sokan karácsonyhoz közeledve angyalbőrbe bújnak és örömet szereznek az árván maradt és/vagy nehéz sorsú gyermekeknek. Kívánom, hogy az adományuk és nagylelkűségük kamatostól térüljön meg számukra! Ugyanakkor érdemes megemlékezni azokról az angyalokról is, akik az év minden napján azon fáradoznak, hogy olyan életet biztosítsanak ezeknek a gyermekeknek, amelyért érdemes felkelni minden reggel, nem csak karácsonykor. Ők azok az angyalok, akik anyjuk helyett anyjuk, apjuk helyett apjuk ezeknek a gyermekeknek. Egy fohászt ők is megérdemelnek!