Bogdán Tibor: Száz év után – ugyanott

A folyamatosan ünneplő Romániában – ahol csak a közelmúltban hol az ellenzék parlamenti, államfőválasztási sikerének, hol a kormányváltásnak tapsoltak, hol Szent András napjáról, Erdély elcsatolásának nemzeti napjáról emlékeztek meg, hol a 101 éves Romániát köszöntötték, hol a közelgő karácsonyi, újévi készülődés lázában égnek –, nos, a véget nem érő ünnepléssorozat közepette valahogy megfeledkeztek egy ugyancsak évszázados eseményről: arról, hogy „Nagy-Romániában” 100 évvel ezelőtt került sor az első parlamenti választásokra, az 1918-as novemberi törvényrendelet értelmében.

Öreg hiba, hogy mindez senkinek nem jutott eszébe, hiszen az 1919. évi, november eleji választás nyomán létrejött parlament ratifikálta 1919. december 29-én Erdély, a Körös-vidék, Máramaros, a Bánság, Bukovina és Besszarábia Romániához csatolását kimondó törvényeket.

Nahát, ilyesmiről megfeledkezni!

Az 1918-as törvényrendelet egyetemessé, közvetlenné, titkossá és kötelezővé tette a szavazást. 

Az egyetemes jellegről csak ennyit: az 1919-es választáson csakis férfiak élhettek a választás jogával, és ők is csupán módjával: a 21 évüket betöltött férfiak a képviselőház, a 40-ik életévüket betöltöttek pedig a szenátus összetételére szavazhattak. 

A nők nem rendelkeztek választói joggal és mellettük a katonák és a magisztrátusok sem. A nők számára csak az 1938-as új alkotmány biztosította a szavazás jogát, amely azonban a királyi diktatúra miatt már csak papíron maradt. Ám az alkotmány értelmében is csupán a 30. életévüket betöltő és írástudó nők kaptak választói jogot, és mivel az idő tájt a romániai nők nagy része analfabéta volt, a szebbik nemből csak igen kevesen, nagyjából a „felső rétegek dámái” élhettek vele.

A nőket az országban – bizony, még „Nagy-Romániában” is – lebecsülték. A románok által igen nagyra tartott politikus és irodalomkritikus, Titu Maiorescu szerint nagy hiba lenne a nép sorsát „olyan lényekre bízni”, akik koponyakapacitása a férfiakénál tíz százalékkal kisebb.

A szavazatok titkosságáról pedig jobb, ha nem is beszélünk, a hatóságok viszont igen komolyan vették a választások kötelezőségét: hatalmas bírságokat róttak ki azokra, akik nem éltek szavazati jogukkal. Amivel csak azt érték el, hogy a nagyrészt politikailag – és nem csak – műveletlen, felkészületlen, tájékozatlan, nem egyszer írástudatlan választók a szigorú büntetés elkerüléséért nagyrészt megjelentek az urnáknál. Ahol aztán a politikához semmit sem konyító, a politikusokról semmit sem tudó választók, az ország lakosságának 80 százalékát képező falusiak rendszerint a jelöltlista első helyén szereplő pártra vagy politikusra voksoltak. Az első helyen pedig legtöbbször a kormánypárt vagy annak jelöltje szerepelt. Ezzel a módszerrel aztán kialakult a „kormányzati hozománynak” nevezett szavazattöbblet, amely nem egyszer a voksok összességének akár 30 százalékát is meghaladhatta. 

Az akkori beszámolókból azt is tudjuk, hogy a száz évvel ezelőtti választásokon a politikusok elsősorban a demagógia eszközével éltek, legfőbb fegyverüket az üres ígéretek jelentették, amelyekről nyomban a választások után teljesen meg is feledkeztek. 

Korabeli tanúk vallomásaiból az is kiderül, hogy a politikusok a kampány idején elsősorban személyes és pártérdekeket követtek, az ország sorsával egyáltalán nem foglalkoztak, mivel az nem is érdekelte őket. A választásokat követően a győztesek családtagjaik, rokonaik számára tartogatták a pénzes funkciókat. Némi anyagi ellenszolgáltatás ellenében ismerőseik is bekerülhettek egy-egy jól fizető állásba, vagy akár a szeretők is – másfajta ellenszolgáltatásért.

Arról is vannak egyértelmű dokumentumok, hogy az akkori választási csaták során az ország gondjaira semmiféle megoldással nem rendelkező politikusok, jobb megoldás hiányában ellenfeleik befeketítésére törekedtek, tolvajnak, rablónak, banditának, gyilkosnak bélyegezték őket. 

Az így létrejött parlamentek nem is bizonyultak hosszú életűnek: miután II. Károly király 1938-ban bevezette a királyi diktatúrát, a legfőbb jogaitól megfosztott törvényhozás amolyan dekoratív szervezetté vált, 1940-től, a katonai diktatúra után pedig a tevékenységét is felfüggesztették.

A politikai élet egyébként „Nagy-Romániában” is igen instabilnak bizonyult. 1919 után a második világháború kitöréséig Romániában 29 kormány váltotta egymást, egy-egy kormány „átlagéletkora” tehát hét és fél hónap volt.

A pártok a nyilvánosság előtt ugyan egy kanál vízben is megfojtották volna egymást, ám az üzlet felülírta a „pártközi ellentéteket”. Az állami intézmények megengedhetetlenül beavatkoztak a személyes életbe, a pénzügyekbe, a politikába, virágkorát élte a korrupció, a befolyással való üzérkedés. 

A felvilágosultabb román politikusok lesújtó véleménnyel voltak a romániai politikai életről. Az 1927-es parlament képviselőházi elnöke, a filozófus Petre P. Negulescu szerint a román politikusok „három nagy csoportba oszthatók: tolvajok, ütődöttek és árulók. És mivel e három csoportból valaki mindig hatalomra kerül, az emberek már nem bíznak bennük”.

A volt román külügyminiszter, Grigore Gafencu pedig a romániai infrastruktúrát és közállapotokat panaszolta fel, amikor külföldről hazaérkezve arról beszélt, hogy a „szégyenérzet fogta el”, amikor „az európai utak aszfaltja” után a „nemzeti utak kátyúival és sáros árkaival” találkozott. „Minél mélyebbek voltak ezek, annál nagyobb fájdalmat okoztak. Vajon szegény nemzeti öntudatunkban hány kátyú, hány poros és sáros árok éktelenkedik?” – kérdezte.

Nos, ez a száz esztendő úgy elrepült, hogy észre sem vettük. És ha a román politikai osztályt nézzük, mintha még most is 1919-ben lennénk. 

Kimaradt?