Úgy tűnik, hogy a többmilliós népesség, amelyik kelet-európai államokból Nyugatra költözött, továbbra is szépen gyarapodik, Romániából tavaly 239 ezren költöztek ki, zsebükben Soros-útlevéllel. Legalábbis miután éveken át azt hallottuk, hogy a Soros-hálózat Soros-terv szerinti Soros-bérenceket csődít Soros-Nyugatra, legalábbis logikusnak tűnik, hogy ez a jól szervezett kivándorlás nem véletlen, és ha már így elzsidózgatunk, akkor adjunk is nevet neki. Egyébként is elfér a karlendítéses fotók mellett.

Az tehát nehezen kérdőjelezhető meg, hogy százezrek vándorolnak ki, azok legnagyobb bánatára, akik leginkább hasonlítanak a jó öreg, magyaros nemzetféltőkhöz: akik szerint nem tudunk beilleszkedni, elvesszük a segélyt és egyidőben ezzel a munkahelyeket, tönkretesszük a nemzeti kultúrát és így tovább. Persze, no, a kommentariátus itt már ragadja is a billentyűzetet, hogy mi ez az árulás már, a firkász megint szidja a magyarokat. Csakhogy, ugye, a nemzetállam steril típusa – ilyen nem létezik, de igény volna rá – azt jelenti, hogy a vegytiszta, homogén nemzetek lakják azt, mások pedig nem.

No, ugye, ez a féle fajelmélet sosem volt túlságosan racionális, erkölcsileg is könnyen kikezdhető. Tiszta magyar nem létezik, mert nem létezik tiszta nemzet: a nemzet társadalmi képződmény, nem biológiai – akármennyire is álmodnak arról egyesek, hogy zsebükben a magyarságmérő, amelyik majd biztosan megmutatja, hogy ki van velünk, és ki ellenünk.

Akik Nyugaton hasonló homogén nemzetállamokról ábrándoznak – akik Salvinit, Trumpot, le Pent, Johnsont és díszes barátaikat támogatják, Romániában meg, mondjuk, a hasonszőrű Új Jobboldalt, nem feltétlenül tesznek különbséget migráncsok között. A gyűlölet szépsége, hogy nem feltétlenül válogat. Nagy-Britanniában nem azért verik szájba a lengyeleket, mert sötétben úgy néznek ki, mint egy afrikai, hanem mert a finom distinkciókra nem ez a típus érzékeny.

A kivándorolt romániaiak sem feltétlenül vannak biztonságban, például a brexit, meg a nemzetthyesedő Európa miatt. Ráadásul egy sor mítosz alakul ki róluk. Van, aki szerint árulók, hiszen Romániát cserben hagyták, elvitték a jövőt, át a határokon, van képük nem hazai szakiskolákba és gyárakba szülni a munkaerőt. Mások szerint ezek ám az úriemberek, kétdiplomások, három nyelvet beszélnek, négy gyereket szülnek és mind USR-szavazók. Vannak, akik szerint csak hozzájuk kell vágni havi háromezer lejt, és máris veszik a repjegyet, mások szerint ezekről már lemondhatunk, meg is érdemlik. Az állam eközben kétségbeesetten tömi azok zsebeit, akikre szüksége van a társadalomnak, másokról pedig lemond.

Vannak, akik szerint Románia csak azért bocsátja ki tömegesen a „humán erőforrást” (ahogy azt a posztfasiszta-neoliberális újbeszél nyelvén illik mondani manapság), mert ezt az országot hülyék vezetik. Hát, van ebben is valami. Nem azért szoktuk bőröndbe pakolni az életünket és könnyes búcsút inteni a hazának, mert jóakaratú zsenik közül válogattuk be a legjobbakat a bukaresti építészeti csodába. De nem ilyen egyszerű a képlet. Románia globális helyzete nem könnyű. Félperiférián éldegél, a nagy gazdasági változásokat alaposan megsínyli, és félgyarmati pozícióban van. Fennebb aligha juthat, lennebb bármikor csúszhat. Amolyan középosztálybeli a világrendszerben. Nincs amit szépíteni, egy összeszerelőműhely vagyunk (plusz a rövid életű IT-elit), amelyik ideiglenesen befogadja a tőkét, cserébe megtolja közpénzzel és lemond a munkásjogokról, majd reménykedik, hogy egy ideig ellesz ezzel. Amit lehet, azt lenyúlja, a többit szétosztja, hogy ne ismétlődjön meg ’89. Aki teheti, az menekül, az ország halomra gyártja az olcsó külföldi munkaerőt – ez egyébként kapóra jön a Nyugatnak, amelyik a gyarmatosítás kényszeres végetérte után saját hazájába kénytelen invitálni azokat, akik hajlandók bármire, bármiért. A hazai sajtó és elit kiváló reflexeit követve komcsizik és köldöknéz, a politika ujjal mutogat, ki az isten–haza–család, ki a nyugat–fogyasztás–privatizáció mantrát ismételgetve.

Ezen nem változtat az sem, ha Donald Trumpot befogadjuk a második mandátuma után, és ő teszi naggyá Romániát, és az sem, ha Barack Obamát kérnénk meg szépen, hogy cserélje le VV Dăncilát és a kartelt. A jövő nem ezen múlik. Tulajdonképpen fogalmunk sincs, hogy min múlik. Az, hogy „normális” vagy „boldog” lesz-e az ország, zöld vagy mindenkit tisztelő, előbb függ a történelmi és globális kontextustól, mint attól, hogy Iohannisban csalódunk újra, vagy Barnában pár éven belül, vagy, hogy a PSD nevű vagy az USR nevű lesz a következő „párt”, amelyik többséget szerez. Nem teljesen mindegy, de sokkal kisebb a mozgásterük, mint azt reméljük.

Addig is csak fogy a román és fogy a magyar. És ki nevet a végén? Nem, nem Soros. De nem is mi.