Hátborzongató élményben volt részünk a feleségemmel, amikor a nyaralásunkra menet majdnem elütöttünk egy lányt. Hogy mégsem végződött tragédiával a történet, két fiatalembernek köszönhető. Épp házassági évfordulónkkor történt az eset, egy barátunk esküvőjéről indultunk útnak az éjszaka közepén, amikor az út bal oldaláról két ember is kiállt az út közepére, háttal nekünk. El nem tudtuk képzelni, hogy mit akarnak, teljesen érthetetlen volt a viselkedésük, ezért már jó idejében lassítottam az autóval és nagy ívben kikerültem őket. Csak amikor már elhaladtunk mellettük, akkor vettük észre, hogy az út közepén valaki fekszik az úton. Abban a pillanatban megálltam az út szélén és rohantam vissza, hogy ha kell, hívjam a 112-őt és megpróbáljak segíteni. Azt gondoltam, hogy valakit elgázoltak.

Azonban nem erről volt szó. Mint kiderült, a két férfi, akik érthetetlen módon előnkbe álltak az úton az éjszaka közepén, azért tették ezt, nehogy véletlenül mi gázoljuk el az út közepén fekvő lányt. „Meg akar halni” – tudtam meg egyiküktől, miközben a görcsösen síró lányt már az út szélére kísérték. Amikor úgy tűnt, hogy már nem tudok segíteni, útnak indultunk görcsbe rándult gyomorral, sokkhatás alatt. Mi történt volna, ha a két ember nem állja utunkat? Észrevesszük idejében az aszfalton fekvő lányt vagy elgázoljuk? Tudomásom van olyan balesetről, amikor valakit szintén hasonló körülmények között gázoltak halálra: nem igazán lehetett tudni, hogy baleset történt, esetleg egy korábbi cserbenhagyásos gázolás, vagy az áldozat akart öngyilkos lenni.

Istennek hála a mi esetünkben nem történt tragédia, legalábbis a lánnyal való találkozásunk nem pecsételődött meg végzetesen. Ma is beleborzongok, ha arra gondolok, hogy akár egy élet kioltásának a felelőssége is nyomhatná a lelkemet, csak mert ő úgy döntött, többé nem akar élni. Nem ismerem a lány történetét, nem tudom, hogy miért akart meghalni, hogy miért feküdt az út közepére. Azt sem tudom, hogy a két megmentője barátai-e vagy nekik is közük lehetett az elborult lelkiállapotához. Azt viszont úgy gondolom, hogy mégiscsak tragédia, amikor valaki olyan helyzetbe kerül, amikor kész arra, hogy elvesse az életét. Amikor csődöt mond az ember, s vele együtt az egész környezete.

„Meg akarok halni, nem akarok élni, nem akarok már semmit” – mondta az a 22 éves dévai fiatal férfi is, aki a napokban szerelmi bánata miatt élőben közvetítette Facebookon, amint 170 km/h-s sebességgel belehajt egy kamionba egy németországi autópályán. A felvétel nem szakadt meg a becsapódáskor sem, megközelítőleg még háromnegyed órát ment az élő közvetítés, amíg egy rendőr észrevette és kikapcsolta azt. „Anya, apa, csak annyit akarok mondani, hogy szeretlek titeket, jobban szeretlek, mint bármi mást a világon” – mondja a férfi a halála előtt pár perccel az időközben a közösségi oldalról eltávolított videóban. Az anyja pedig tehetetlenül nézte az élő videót, amint fia kileheli a lelkét.

Egy öngyilkosság egy közösség elbukása. Minden bizonnyal az öngyilkosság jelentős részét beszűkült tudatállapotban hajtják végre, ezért nem lehet azokat előre kiszámítani, így elkerülni is nehéz. Abban viszont mégis sarunk van közösségileg, hogy engedjük egymást oly mértékben függőjévé válni dolgoknak, amelyek nélkül értelmetlennek látjuk az egész életünket: a jó jegyeknek, a szerelemnek, a közösségi médiának… Aki az öngyilkosságot választja, az a fájdalma, vesztesége enyhülését reméli, és sokszor azt sem veszi figyelembe, hogy miközben ő az alagút utáni fényt keresi, élete utolsó tettével egy másik ember életét nyomorítja meg. Ahogy örökre megsebzett volna, ha elütöm azt a lányt. Ahogy a kamionosnak élete végéig hordoznia kell a férfi által rárótt lelki terhet.

Sokszor már csak a Facebook Live megy tovább…