A magamfajta ember sokat jár múzeumokba. Akárhányszor külföldön járok, az első hely egy új városban a helyi múzeum. A múzeumok között is van persze hierarchia, külföldi országokban örömmel látogatok a nemzeti múzeumokba, hisz azok elvileg a legátfogóbb szintézisét kellene adják egy ország területén élő emberek történelmének, tárgyi kultúrájának, hagyományainak. Ha megfigyeljük a régiónkat azonban meglepő különbségeket látunk: nemzeti múzeumaink története igencsak változatos képet mutat, ez pedig valahol az elmúlt harminc év történetét is jól körvonalazza. Vegyük sorra három ország nemzeti múzeumát és azok sajátosságait.

Budapesten évente több alkalommal járok és a Nemzeti Múzeumot rendszeresen meglátogatom, leginkább annak állandóan változó és egyre látványosabb időszaki kiállításai miatt. Sok olvasóhoz hasonlóan talán, jóval ritkábban tévedek Bukarestbe és az ottani belváros egyik legimpozánsabb, monumentális épületébe, a Román Nemzeti Történeti Múzeumba. Az egykori Postapalotaként készült hatalmas neoklasszicista épület Alexandru Săvulescu remekműve, alig hat év alatt épült fel a XIX. század végi „kis Párizsban”, azaz a rohamosan fejlődő századfordulós Bukarestben. A délnyugati szomszéd, Szerbia Nemzeti Múzeumát Belgrádban pedig csak tavaly volt alkalmam meglátogatni először. E három épületről és izgalmas történetéről lesz szó.

Míg a budapesti Nemzeti Múzeum Hild József féle klasszicista épülete eleve múzeumnak épült, és rendeltetése nem változott kétszáz éven át, addig a bukaresti és belgrádi nemzeti múzeumok jelenleg látogatható épületei és kiállításai viszonylag új keletű, XX. századi változások eredményei. A jelenlegi bukaresti Nemzeti Múzeum 1972 óta működik az egykori Postapalota épületében, míg a belgrádi Nemzeti Múzeum 1950 óta költözött az egykori Fund Mortage Bank impozáns épületébe.

A kortárs turista ha ezen három nemzeti múzeum kiállításán keresztül akarja megismerni Magyarország, Szerbia és Románia történetét, akkor csalódni fog, kettőben legalábbis bizonyosan.

A Magyar Nemzeti Múzeum állandó kiállítása valóban átíveli Magyarország (a régi és az új egyaránt) teljes történetét a neolitikumtól a XX. század végéig: a kiállított anyag lenyűgöző anyagi kultúráról tanúskodik, gazdag illusztrációs anyag és történeti adatok, kisfilmek, dokumentumok, analógiák szerepelnek a régészeti és történeti kiállításokon, amelyek európai kontextusba helyezik a magyarok történetét, annak régészeti és történeti forrásait. Egy külföldinek kétségtelenül túlságosan zsúfolt és nehezen elviselhető, a múzeumi szobák viszonylag kicsik és régimódiak, de a kiállítás anyaga pótolja ezeket a hiányosságokat.

A belgrádi Nemzeti Múzeum csak részletekben ábrázolja a régió történetét, igaz, a több mint tíz éven át felújítás alatt álló épület a kortárs muzeológia legjavát vitte az új kiállításba. A régészeti szekció például olyan vizuális élményt nyújt, amellyel kevés nyugati múzeum tud versenyezni – igaz, érzékelhető még, hogy a sebtében átadott múzeumban az egykor 400.000 tárgyat számláló kiállításnak alig tíz százaléka van jelenleg terítéken. Mindez érthető persze Belgrád hányattatott XX. századi történetével: azt is mondhatnánk, hogy ahhoz képest, hogy mi mindenen ment keresztül az a város 1944-ben és az 1990-es években is, egészen lenyűgöző múzeumot tudtak létrehozni az elmúlt tíz év alatt. A régészeti kiállítás egy óriási, szabad térbe vezeti a látogatót, ahol kellemes megvilágításban, türkiz-zöldes színárnyalatban úsznak a falak és a látogató kedvére mozoghat korszakokon átugorva – igaz, a kronológiai irányvonal jól szemmel követhető a falon megelevenedő interaktív képernyőkön. A régészeti anyag – bár a belgrádi múzeum kincseinek töredéke – önmagában is lenyűgöző: van itt hétezer éves neolitikus és mosolygós anyaistennő, bronzkori fegyverek, római istenségek és császárfejek és kora-keresztény kincsek is. Sajnos, a gyönyörű régészeti anyaghoz viszonylag kevés történeti adat párosul, ami persze egy kevésbé szakavatott látogatónak lehet, hogy kényelmes, de egy műveltebb érdeklődőnek már hiányérzete támad.

Ezekkel ellentétben azonban, a bukaresti Nemzeti Múzeum sorsa már sokkal tragikusabb. A gazdag régészeti, könyvtári és művészeti gyűjteménnyel rendelkező egykori kincstár az Első Világháborúban Oroszországba került. Az 1916 augusztusában Vasile Pârvan által személyesen becsomagolt nemzeti kincsek egy részét leltározták és négy hatalmas ládába zárták az akkor frissen háborúba lépett Románia lerohant fővárosában. A neves régész jól sejtette, hogy ezek a kincsek lesznek az elsők, amelyek egy esetleges támadás esetén az ellenség kezébe kerülnek, így menekítésük nem tűrt halasztást. A kincsek aztán a Román Nemzeti Bank teljes aranykészletével, éremkészletével, a romániai kolostorok évszázados kincseivel együtt több ezer ládába zárva Moszkvába kerülnek 1916 és 1917-ben. Ezek egy jelentős része ugyan azóta hazakerült, de számottevő hányada valószínűleg soha nem fog visszatérni.

A román Nemzeti Múzeum XX. századi története tehát kezdetben az egykori gazdag régészeti és művészeti gyűjtemény visszaszerzésére fókuszált, amelyet az 1947 utáni időszakban végül sikerült rendezni. Az Oroszországba (később már Szovjetunióba) „elmenekitett” kincsek között volt többek között a Pietrosai kincs is, amely a legértékesebb régészeti aranykincs, amely Románia területén találnak a XIX. században. A „cloșca cu pui de aur” néven is ismert kincs a románok „Seuso” kincse és valóban egyike a késő római ötvösművészet remekműveinek. Hányattatott sorsa végigvezeti egyben a Román Nemzeti Múzeum történetét is. Az egykori Săvulescu féle Postapalota ugyanis csak a XX. század második felében, a Ceaușescu korban vált nemzeti múzeummá, igaz mifelénk ezzel a címmel több intézmény is dicsekedhet: van nemzeti múzeum Kolozsváron, Gyulafehérváron és Nagyszebenben is. Az „igazi” nemzeti múzeumot azonban értelemszerűen a fővárosban kellett kialakitani, annak ellenére, hogy történelmileg itt számos, radikálisan eltérő régió (Partium, Erdély, Bánság, Havasalföld, Moldova, Dobrudzsa) örökségét kellett bemutatni. Ezt nem is volt könnyű létrehozni, így az 1950-es évektől kezdve a szovjet majd nacionálkommunista rendszer szisztematikusan átrendezte az ország tárgyi örökségét: római tárgyakat küldtek olyan múzeumokba, ahol a rómaiak legfeljebb látogatóban jártak az ókorban (például az Aradi Múzeumba számos jelentős, gyulafehérvári római emlék került), dák és „dákó-római” (daco-roman) szekciót kellett nyitni minden múzeumban (volt ilyen például a szatmári múzeumban is) , míg a bukaresti Nemzeti Múzeumba át kellett szállítani a regionális nagy múzeumok legértékesebb tárgyait. Így került több ezer (!) felbecsülhetetlen tárgy Kolozsvárról, Gyulafehérvárról és Nagyszebenből például Bukarestbe. Főleg a kora középkori, középkori és újkori emlékeket gyűjtötték össze, de az Erdély területéről az 1950-es évek után előkerült legjelentősebb régészeti emlékeket (dák kincseket, érméket vagy a legendás apahidai kincs második részét is) Bukarestbe kellett szállítani. Ez a tárgyak életében egy sajátos mozzanatként értelmezendő, alapvetően politikai célt szolgáló tárgy-mobilitás a „nemzeti egységet” akarta hirdetni: a bukaresti múzeum kellett (volna) jelentse az egységes Románia történelmi gazdagságát. Az állandó kiállítás azonban hamarosan sokkal inkább a diktátor személyi kultuszát és politikai ideológiáját szolgálta: elkészíttette Traianus római oszlopának gipsz-másolatát, amely ugyan ma is a múzeum egyik legnépszerűbb látványossága és valóban, lenyűgöző lehetőséget ad ennek a jelentős történelmi emlékműnek a testközeli elemzésére, sajnos Ceaușescu a dák és római történelmet kisajátította és személyi kultuszának részévé tette. Az 1980-as években már úgy hordták az arcképét, mint Burebista és Traianus utódjáét. Míg a római emlékeknek nagy szerep jutott, addig a bukaresti nemzeti múzeum többi, felbecsülhetetlen kincse egyre inkább háttérbe szorult, hisz azok – különösen az erdélyi szász és magyar emlékek – idegenek, megtűrtek vagy később, ellenséges emlékek lettek, többségük pedig az „imperialista” múlt hagyatékaként a múzeumi alagsorba kerültek. A helyzet sajnos 1990 után sem sokat változott: az impozáns, valóban óriási lehetőségeket rejtő épület fokozatosan romlott és a közvélemény legfeljebb akkor hallott róla, amikor az igazgató, Ernest Oberländer-Târnoveanu egy-egy újabb, a fekete piacról „visszaszerzett” tárgyat vagy felbecsülhetetlen értékű kincset mutatott be. A muzeológusok és régészek számos petíciót is írtak már a romániai és nemzetközi feketekereskedelemmel élénk kapcsolatot ápoló, szakmailag sokak által kifogásolt múzeumigazgató ellen – mindhiába. Míg Oberländer folytatta tevékenységét és például kiméra-szerű, féltonnás bronz Traianus szobrot avatott fel a múzeum lépcsőjén, az épület felújításra szorult állapotba került. Az elmúlt 10-15 évben a román sajtóban számos alkalommal megjelent a hír, hogy a múzeumot felújítják és átalakítják, ám sajnos ez a folyamat máig nem érzékelhető: az oda látogató turista sajnos 1-2 időszaki kiállítást láthat (legutóbb, június elején egy a kommunista idők játékait és a Nagy Egyesülést mutatták be egy-egy rendkívül felületes kiállítás formájában) valamint a római lapidáriumot, amely néhány, XX. század eleji módszerrel bemutatott feliratot és Traianus oszlopának gipszmásolatát tárja az oda látogató érdeklődők elé. Nemrég tért vissza ugyanakkor Bukarestbe a nagysikerű, Románia ezüst és aranykincsei kiállítás anyaga, amely jelenleg a kincstárban (tezaur) látogatható. A felbecsülhetetlen értékű, valóban egyedülálló arany és ezüstkincsekhez hasonlót a turista csak Itáliában, Görögországban, Oroszországban vagy Bulgáriában láthat. A kiállatott értékek önmagukért beszélnek, ám sajnos egy, a régió történelmében kevésbé jártas turistának nem sokat mond a lila háttérben bemutatott óriási kincsmennyiség. Néhány tárgy esetén – különösen a középkori és újkori kincseknél – sajnos a tárgyakhoz fűzött információt több, mint felületes: „Erdélyi ékszerek”, „XVIII. század”. A kortárs muzeológia eszközeivel egyébként egy akkora mennyiségű kincset, mint ami a kincstárban van kiállítva legalább 4-5 óriási, interaktív teremben ki lehetne állítani és máris 2-3 órás programot biztosíthatnának gyermekeknek és felnőtteknek egyaránt. A többi, hasonlóan értékes, bár talán kevésbé látványos kincsek – így az Erdélyből elhurcolt értékek is – valahol, ládákban nyugszanak, jobb sorsa várva.

Csak remélni lehet, hogy idővel a bukaresti Nemzeti Múzeum is feltámad évtizedes, nyugvó álmából és vele együtt a pislákoló, kevés pozitív példával rendelkező, de már reményteljes tendenciákat mutató romániai muzeológia is.