Parlamenti ülésszakok tartozéka, jogos politikai eszköz, amellyel élhet – és visszaélhet – a mindenkori ellenzék (legyen az klasszikus oppozíció, vagy éppen regnáló pártnak rebellis frakciója); most mégis atipikus, mert ha eddig az aritmetika rendre bebizonyította, hogy nem több jelzésértékű gesztusnál, ezúttal a sikeres bizalmatlansági indítványhoz alig két tucatnyi szavazat (egyes kalkulusok-hipotézisek szerint mindössze legfeljebb tíz voks) kelletik. Míg e sorok a rovatban klikkelhető szöveg részeként jelennek meg, újabb számításokat kommentál a sajtó, ezért nem is erőltetem itt a kormánybuktatás esélyindexének ragozását-saccolását.

Inkább a bizalomról, mint képlékeny halmazállapotú, soha el nem vesző, de átalakulásra hajlamos valamiről igyekszem néhány fogódzót és ismérvet megragadni, mintegy folyamatában a közlekedő edények diktálta áramlásnak. Mert az ellenzéknek önbizalma (most épp elbizakodottsága) igencsak jelentősen felsrófolódott május 26-án este kilenc óra és negyed tíz között. Most is az akkori csúcsérték közelében leledzik, bár a magukat győztesnek vélő voksolók türelmetlensége (felemás/viszonylagos bizalma) napról-napra mindig lemorzsol apró szemcséket a három hete elért százalékokból: innen a kényszer az újabb akcióra, még akkor is, ha a kormányzási késztetés azért ennél enyhébb.

Egy aláírt dokumentum, amelyet „beolvasnak” a jelenlegi kabinetnek lehet a bizalom minimumának papírra vetült lenyomata; hogy akik szignózták, sokféle és gyakran ellentétes szándékaik dacára egy valamiben egyet értenek: a kormánynak márpedig mennie kell – ha egyesek szerint nem is rögvest. Sietek hozzátenni: a papír, az egyezmény, a deal honi környezetben nem oly mértékben kötelez és garantál, mint azt gentlemanek között bevett szokás feltételezi. Mielőtt a romániai politikum egyöntetűen felhördülne, hadd tegyem hozzá: meggyőződésem, hogy a politikusok között vannak úriemberek (is).

Túlfelől a megroggyant, zsugorodó bizalommal kell valamit kezdeni. Azzal, ami két és fél éve még bőven 40 százalék fölé kúszott, hogy már-már lázban égett mindhárom rózsás orczája a 2016-os parlamenti választások győztesének. S mert visszaélt, vagy csak rosszul sáfárkodott vele, rekord idő alatt megfelezte. Maradék tábora abban bízik, hogy a földcsuszamlás lassul és minél hamarabb alig észlelhetővé-mérhetővé csökken.

Aki pedig legkevésbé bízik eleddig egyöntetűnek vélt és mért előnyében, az maga az államfő: nem hiába sürgeti-erőlteti a kormányváltást, mert ezzel mintegy megágyaz az év végi elnökválasztásnak, melyet az általa kinevezett miniszterelnök és kabinetje vezényel le, de egyben az USR–PLUS jelöltállítását is bonyolítja s a Barna–Cioloș kettősnek komoly kommunikációs (és taktikai) feladványt is tálal; mihelyt az esetleg liberális – vagyis iohannisi –  színekben pompázó kormányt kívülről ugyan, de támogatja, ugyanakkor vetélytársat is indít az őszi kampányban a Cotroceni palota meghódítására. És szintúgy nem hiába mondja tollba politikai paktumait, agitál uniós porondon Moldova Köztársaság nyugati elkötelezettsége mellett, vesz részt üzletemberek fórumán és aligha kétséges, hogy idén nyáron szokásától eltérően igen rövid elnöki vakációkat engedélyez magának. Kérdés, hogy a jövő heti találkozón például visszaigazol-e valamit a magyar szavazóktól majdnem öt éve kapott bizalomból, mert várhatóan a többség-kisebbség egyezményének kereteiről is szó lesz az RMDSZ delegációval tartandó megbeszélésen. Miután az Úz-völgyi témában még egy szabványnyilatkozatot is megtakarított, most lenne alkalma, a magyarul elmondott húsvéti üdvözlésen kívül és túl, a magyar közösség iránta érzett, jócskán kikezdett bizalmát konzerválni. Attól tartok, ez utóbbi lépés elé érdemes messzemenően visszafogott bizakodással tekinteni.