Olvasgatom az egyik magyarországi közszolgálati televízió reggeli beszélgető műsorának átiratát. A Kézdivásárhelyre Március 15-én lovon bevonult vezető politikus így fogalmaz: "Az autonómia a kisebbségi jogok királynője, akkor mi sem érjük be a cselédlánnyal vagy az udvarhölggyel, akkor nekünk is a királynő kell." Tetszetős egy mondat, még akkor is, ha a magyar történelem időkön és korokon átal leginkább férfias: mindenekelőtt királyok, udvaroncok és cselédek trónoltak, hajlongtak és pucoltak csizmát, dolmányt és köpönyeget benne.

A királynő pedig Madéfalván éppen azokat a székelyeket lövette agyba-főbe, akik maguk szerettek volna dönteni sorsukról és akiknek utódaihoz a politikus az internet mémgyártói számára olyan látványos ihletforrásként belovagolt. A magyar autonómia talán lehetett volna a kisebbségi jogok királynéja, hiszen egyetlen betű cseréjével már közelebb állunk a történelmi hűséghez, csakhogy akkor ott lebeg egy kinyilatkoztató politikushoz egyáltalán nem illő kétely: ha az autonómia királyné, akkor miféle berendezkedés lehet király?

Például demokrácia.

Abban az országban, ahol a demokrácia a király, ott az autonómia a királyné.

Hogyan hangzik?

A cselédlányok és az udvarhölgyek pedig maradhatnak, még akkor is, ha igazi huszárok módjára telhetetlenek vagyunk és az esztendő egyetlen napján sem érjük be velük: nekünk a királyné kell.

Erre pedig megint csak felhozhatók a politikai nyilatkozatokban még mindig kellőképpen ki nem aknázott magyar történelmi és irodalmi példák.

De hát ne bánkódjunk a történelmi félreértéseken, hiszen voltaképpen nincsen szó másról, mint magasröptű politikusi ékesszólásról, amely alatt csak a balga akarhat valamiféle földhöz ragadt logikát keresni.

Foglalkozzunk inkább azzal a rövid kis névmással, amely ott szerepel az idézet mondatban.

Mi. Ki is az a mi?

Magyarország? A magyar kormány? Az egyik magyar kormánypárt vagy mindkettő? Vagy ez a két betű csupán a miniszterelnök helyettes fejedelmi többese?

Rá kell figyelnünk ugyanis, mert e piciny szó és rákövetkező társai szerint mindaz, amit az erdélyi, a felvidéki, a délvidéki magyarok mindeddig kiharcoltak maguknak – az önálló intézmények, a nyelvhasználat, a parlamenti jelenlét, a kisebbségi jogi keretek bővítése és így tovább – mind-mind valamiféle olyan kis vacak, mint a cselédszoba egy királyi udvartartásban. Mi nem elégszünk meg velük, rohannunk kell a bálterembe…

De talán azt is érezte a médialovas, hogy a hasonlatával egy kissé eldobta a sulykot, mert utána helyesbített: fontos, hogy mi senkit nem kényszerítünk az autonómia különböző formáinak követelésére, mindenki maga dönt erről, és amit szeretnének, azt támogatja a magyar kormány.

Bizony nagyon fontos. Talán a legfontosabb.

Hogy a magyar-magyar viszonyban leszálljunk a magas lóról, és feladjuk olykor a jóságos atyaképet, máskor pedig egy nem létező nagyhatalomra utaló szemléletet.

Ugyanis nem a járni alig tudó gyermek kezét kell szorongatni, hanem egyenrangú magyar felnőttek társaságában szót, eszmét és gondolatot cserélni.

Ráadásul az uniós és észak-atlanti klubokban sem a kinyilatkoztatásokat tapsolják meg, hanem a szövetségesek és a szövetséges szomszédok közösen keresik az igazságot. Mindez pedig nem dölyföt, nem felsőbbrendűséget, nem mindentudást, hanem mások álláspontját is megismerő, együttműködési szándékot feltételez.

Mint például egy méhcsaládban. Ha ugyanis ott nem dolgoznak össze, akkor nemcsak a királynőnek vége, de méz is alig csurran-cseppen.