A közhiedelemmel ellentétben a nyolcvanas évek legismertebb Tinája nem az énekesnő volt, hanem Margaret Thatcher kijelentése, a „There is no Alternative” („Nincs alternatíva”). 

Bár a májusi európai parlamenti választások hoztak némi változást, a zöldek és liberálisok mérsékelt sikerei még mindig a Tinát idézik, és ha a szélsőjobboldal tört volna előre, akkor sem állna jobban a szénánk (ők ugyanis előszeretettel vállalják fel a neoliberális gazdaságpolitikát – a brazil Bolsonarótól Kelet-Európáig bőven van erre példa).

Eközben több helyen is történnek fontos változások, és itt nem a spanyol, holland, finn és más európai országok szerény, meglehetősen mérsékelt baloldali győzelmeire gondolok, hanem például arra, hogy az Egyesült Államokban a választók 43 százaléka támogatna valamilyen szocializmust. Azt persze nehéz meghatározni, hogy mit értenek alatta: semmiképp nem a huszadik századi történelmi példákat, hanem általában azt a szociáldemokrata programot, amelyet Bernie Sanders és társai képviselnek. Ez a program olyan – egyesek szerint szélsőséges – követelésekből áll, mint például az egészségügyi ellátás és felsőoktatás ingyenessé tétele, illetve a minimálbér növelése. Borzalmas, nem?

A habzó szájú szocialisták (mondják a Fox News nézői) nem véletlenül termelődtek ki. Az Egyesült Államok meglehetősen rosszul teljesít, és ez nem csupán a jelen vezetésen múlt: a milleniumi generáció nagyságrendekkel rosszabbul él, mint elődei, és a kilátásai sem túl jók. Bizonytalanság és reménytelenség pedig soha nem tesz túl jót azoknak, akik éppen vezetnek egy országot.

Az egyenlőtlenségre és kilátástalanságra volt egyfajta válasz a Donald Trump nevű celeb is, aki egyfajta ópiumként a pofonegyszerű szlogeneket és a megszokott törésvonalakat alkalmazta (bevándorlók és állampolgárok, nők és férfiak, liberálisok/baloldaliak és konzervatívok stb.), de a dollármilliókat ő sem terelte a rozsdaövezet felé.

Tina tehát maradt, de gyengült a hatása. Eközben bőven találni izgalmas könyveket, podcasteket, videókat arról, hogy miként léphetünk fel a klímaváltozás, egyenlőtlenség, az egyik oldalon éhezés, a másikon túlzott fogyasztás ellen. Tán elkerülik az etnikai farkasvakságban szenvedők figyelmét, de fontos kérdéseket vetnek fel átgondolásra érdemes válaszokkal.

Rengeteg szó esik a munkaidő lecsökkentéséről, figyelembe véve a technológiai fejlődést és azt, hogy a nyolcórás (sőt, túlórákkal terhelt) rendszer csupán az alkalmazók tőkeakkumulációját elégíti ki, de a feltétel nélküli alapjövedelemnek is egyre több a szószólója, és erre vonatkozó fontos kísérletek is zajlanak (évtizedek óta, egyébként). Máshol vita zajlik arról, hogy a jobboldali populizmust érdemes-e baloldalival ellensúlyozni, azaz kilépni abból az elitista, az embereket a politikától eltávolító gyakorlatból, amely az elmúlt évtizedekben hódított, illetve megragadni a hatalmat, nem tartózkodni tőle. A „teljesen automatizált luxuskommunizmus” eszméje is népszerű, amely a kapitalizmustól a technológia segítségével távolítaná el az emberiséget egy – reményei szerint – élhetőbb jövő felé. Gyakran esik szó a demokratikus gazdaság fogalmáról is, jelen gazdasági-társadalmi berendezkedésünk meghaladásának különböző útjairól és az emberekre összpontosító, egyenlősítő, igazságos megoldásokról.

A kérdés az, hogy fejet hajtunk-e a politikai centrumnak, és elfogadjuk-e, hogy csupán a mérsékelt elképzeléseknek adhatunk teret az alkalmankénti leszavazások ki nem elégítő rutinjával, vagy vállalva a különféle címkéket, ha nem rendszerkonform pártokat támogatunk. Rutger Bregman holland történész például – aki az idei davosi Világgazdasági Fórumon kellemetlenkedett – azt vallja, hogy 2019-ben nem is lehetünk többé mérsékeltek: ezt már nem engedhetjük meg magunknak.

Egyetértek vele. A Tinától búcsút kell vennünk. Bár még nem tudni, hogy kire cseréljük le, az biztos, hogy ez a mítosz tarthatatlanná vált.