A közmondás szerint minden csoda három napig tart. Romániában biztosan.

A pápa látogatása után Romániában alig több mint három napig uralkodott a béke, az összhang, a testvériség, az egymás iránti kölcsönös tisztelet légköre. Miután a Szentatya hétfőn hazautazott, a románok pillanatok alatt elfeledték Ferenc pápa szavait a testvéri szeretetről, az egyetértésről, arról, hogy járjunk végre közös úton. És a pápa tanítását sutba vágva, már a románok nagy vallási ünnepén, az Úr mennybemenetelének napján nem csak az élő magyar felebarátaikat dobálták meg kővel, ütlegelték zászlórúddal – bizonyságot téve arról, hogy a piros-sárga-kék lobogó kiváló harci eszköz lehet –, de halottaikat is meggyaláztak, sírkeresztjeik kitépésével. 

Azt mindenki jól tudta, hogy az úzvölgyi temető esetében rendkívül feszültté vált a helyzet, a nyugalmazott tábornokok, levitézlett politikusok, ortodox papok által feltüzelt román tömeg könnyen erőszakra ragadtathatja magát. Ennek ellenére a csendőrség mégis csak elenyésző erővel vonult a helyszínre. Pedig tavaly augusztusban, a diaszpóra bukaresti békés tüntetése alkalmával a derék csendőrök tetőtől talpig teknősbékának beöltözve, könnygázzal, gázpisztolyokkal felfegyverkezve vertek félig agyon, tartóztattak le békés embereket, „gázosították” el a tüntetést.

Most viszont igazán közbe kellett volna lépniük, megfékezni a barbárul viselkedő, dühös tömeget. Az, hogy az incidens áldozatok nélkül zárult, nem a rendfenntartóknak, hanem a temető körül emberláncot alkotó és békésen, civilizáltan viselkedő magyaroknak köszönhető, akik nem dőltek be a provokációnak. 

Mert tudták, hogy az igazság az ő oldalukon áll, ezért fegyelmezetten visszavonultak, ország – és világ! – előtt tudatosítva, hogy ők mások, mint a barbárul viselkedő feltüzelt csőcselék.

Az igazság tudata azért hat fegyelmezően, mert nem teszi kétségessé, hogy ki lesz a végső győztes.

Még Romániában sem.

Talán…

Az 1917-ben létesített úzvölgyi temetőben hét nemzet halottjai nyugszanak, nagy többségben magyar katonák. Legnagyobb részüknek ismertek a nevei is, ott szerepelnek az emléktáblán. A sírkertben mindössze egyetlen román katona nyugszik.

A temetőt idestova száz év óta a Szentmártonban élő magyarok gondozzák, részben adományokból, részben a magyarországi védelmi minisztériumtól kapott összegekből. A dormánfalvi illetékeseknek a temetőben végrehajtott mindenféle módosításról tehát elsősorban a szentmártoniakkal kellett volna tanácskoznia és nem csak illemből, hanem azért is, mert immár hivatalos romániai közegek, így a művelődési minisztérium, az Állami Építkezési Felügyelőség, a közbeszerzési hatóság és a honvédelmi tárca is leszögezte, hogy az ortodox keresztek felállítása teljesen törvénytelen volt, Bákó megye prefektusa pedig felszólította a dormánfalvi önkormányzatot, vonja vissza az úzvölgyi katonatemetőt a közvagyonba besoroló rendeletét. 

Esztétikai szempontokból is melléfogás volt a magyar halottakat jelölő szerény fakeresztek mellé felállítani az ormótlan kőkereszteket, hiszen ez még hivalkodó gesztusnak is tűnik.

Nagy kérdés az is, hogy az egyetlen román halottból hogyan lett 52? Miért 52 keresztet felállítani? Ha pedig a román fél ismeretlen román katonákról kívánt volna megemlékezni, akkor elegendő lett volna egyetlen jelképes kereszt is, és a többi 51 keresztet elhelyezhették el a román katonatemetőben. 

Mert úzvölgyi katonatemetőtől alig tíz kilométernyire van a román katonák temetője – bár meglehet, hogy a háborgó román temetőgyalázók közül csak igen kevesen tudtak erről. Igaz, az temető az úzvölgyitől eltérően elhanyagolt, gondozatlan, de azért mégis érthetetlen, hogy a dormánfalvi polgármesteri hivatal miért itt helyezte el kőkeresztjeit. Úgy látszik, hogy őket csak az úzvölgyi temetőben nyugvó egyetlen román katona érdekli. Ha csak nem éppen szándékosan etnikai konfliktus kirobbantására törekedtek.

A sajnálatos incidens után aztán következett néhány elképesztő román nyilatkozat. 

A román részről történő kődobálás, zászlórúddal való verés, az anyázás, a magyar keresztek kitörése, a magyarok Budapestre küldése után, a csendőrség szerint erőszakos akciókra nem került sor! 

A gyermekded magyarázat szerint a csendőrség nem tehetett semmit, mert a románok a csendőrsorfalat megkerülve hátul másztak be a temetőbe. Hát szép kis csendőrség ez, amelynek elsődleges feladata éppen a közintézmények megvédése (lenne)…

Az egyenesen hihetetlen, hogy a bákói rendőrség eljárást indított a tettesek ellen – a temető kapujának megrongálásáért! Egyszóval a rend őrei szerint ennyi történt: megrongáltak egy kaput. Aztán fizethetnek is a tettesek pár száz lejt!

Az már egyenesen a komikum határait súrolja, hogy a román külügyminiszter, Teodor Meleșcanu – aki a román–magyar alapszerződés aláírásánál azzal kérkedett, hogy „kiherélte” az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésének kollektív jogokról szóló 1201-es ajánlását – a történtek után a magyar felet kérte fel önmérsékletre…